A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1960-1962 (Szeged, 1962)
Juhász Antal: A tiszai hajózás és a szegedi super-mesterség
A TISZAI TUTAJOZÁS ÉS A SZEGEDI SUPER-MESTERSÉG Szeged városi fejlődését, délvidéki központtá válását elsősorban kedvező földrajzi helyzetének köszönhette. A földrajzi adottságok közül is a folyó melletti fekvés és a Maros torkolatához való közelség volt a legfontosabb. Ez volt a döntő már a letelepülés létrejöttében, a honfoglalás utáni századokban, majd a középkorban méginkább a település városias fejlődésében, gazdasági erősödésében. Szeged a XII. századtól a sószállítás révén a vízi kereskedelemben uralkodó szerephez jutott. A középkori vízi forgalomban jelentős volt a szerémségi bor szállítása, amit szintén szegediek fuvaroztak. Természetes, hogy a már középkorban élénk vízi kereskedelem a szállító eszközök iránt jelentős szükségleteket támasztott. A legkezdetlegesebb szállító eszköz a szálfákból összerótt tutaj vagy láp lehetett, amiken még századunk elején is szállítottak sót Máramarosból az ottani román és rutén tutajeresztők. A sószállítmányokkal érkező tutajok faanyaga a rendeltetési helyen maradt, ami azt eredményezte, hogy Szegeden és más nagyobb Tisza menti városokban is könnyen és olcsó sok fához lehetett jutni. Ez a társadalmi munkamegosztás egy bizonyos fokán, a technikai eszközök fejlettségéhez mérten, lehetőséget adott a faipar kifejlődéséhez. A földrajzi adottságok kihasználásával így válhattak a különböző faiparágak Szegeden — ezen a különben fában szegény vidéken — jellegzetes és hagyományos foglalkozássá. A tiszai és marosi faúsztatás különösen a XVIII. században lendült fel. Ennek eredményeképpen Szeged a múlt században országos viszonylatban is számottevő faipari központtá fejlődött. Országoshírű volt a hajó- és vízimalomépítő mesterség, de nagy hírre tett szert a kocsigyártás, a talicskakészítés és a zsindelyvágás is. Ezek az iparágak nemcsak a helyi szükségleteket elégítették ki, hanem más vidékekre, részben külföldre is szállítottak készítményeket. A város virágzó régi faiparából dolgozatunkban csak a legnevezetesebbet: a hajóács (super) mesterséget fogjuk bemutatni. Kiindulásul szólnunk kell a tiszai faúsztatás, tutajeresztésről, ami alapfeltétele volt a szegedi faipar nagymérvű kifejlődésének. A tutajozás múltjának és néprajzának vizsgálata a gazdaságtörténeti adatokon kívül úgy hisszük, hasznos részletekkel gazdagíthatja a tutajozásról való elég gyér mesterségbeli, technikai ismereteinket. A hajóépítés Szegeden már évtizedek óta kihalt foglalkozás, így teljes munkafolyamatát nem figyelhettük meg, hanem régi leírásokra, fényképekre és főleg az idős mesterek elbeszéléseire voltunk utalva. A ma még élő utolsó mesterek felvilágosításain kívül sok értékes adatot szerezhettünk a szegedi Állami Levéltárból. A néprajzi és levéltári adatgyűjtés alapján így rajzolódik ki előttünk egy letűnt világnak: a vízi életnek és a vízből, fafeldolgozásból élő virágzó super mesterségnek a képe, a város életében játszott szerepe és gazdasági jelentősége. 1 1 Itt mondok köszönetet Bálint Sándor professzornak értékes tanácsaiért és a Szegedi Áll. Levéltár dolgozóinak: Oltvai Ferencnek, Szabó Ferencnek és Vinczi Károlynénak a kutatás során nyújtott támogatásért. 117
