A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Juhász Antal: Vízimalmok a szegedi Tiszán

járó"-na.k nevezett. Ezt a mónárjárót Eszös rámpának is hívták, mert régebben egy Eszes nevezetű molnár dolgozott az egyik malomban.

24 A Nagyiván-testvéreknek (Iván néven emlegetik őket), Sárosi Péternek és Pécskaynak volt itt vízimalma. A tulajdonviszonyokat nehéz az öregek elbeszélése alapján pontosan megállapítani, mert rendszerint többnek, legalább kettőnek volt egy malma (egyik a gazda, másik a molnár), ugyanakkor a tulajdonjog gyakran cserélődött. Az Iván-testvérek négyen voltak vízimolnárok: Pista, Pali, Jóska és Miska, kettő-kettőjüknek volt egyegy malma. Sárosi Péternek az 1889-es áradás előtt Lippai Imrével volt közös vízimalma. Ezt a zajló jég tönkretette, az öreg Sárosi azonban nem hagyott fel a vízimolnárkodással, hanem épített magának egy új malmot, amin tovább folytatta a mesterségét.

25 A felsővárosi vízimalmok közül legtovább az Iván Pista malma működött. Az első világháború idején még megvolt, sőt egy felsővárosi ember úgy emlékszik: „Tizennyócba még hozott apám kukoricát őrőni az Iván Pista malmába."

26 Az öregek tanúvallomása szerint ez volt az utolsó vízimalom a szegedi Tiszán. Úgy pusztult el, hogy a jégzajlás elől partrahúzták és amikor tavasszal rohamosan kezdett apadni a víz, belezuhant egy parti gödörbe és összetört.

27 Hasonló sorsra jutott Sárosiék vízimalma is. Voltak olyan felsővárosi vízimalmok, amiket - miután nem volt mit őrölniök leengedték az alsóvárosi partra paprikát őrölni. Ott működtek egy ideig, de azután lassan a paprikaőrlésből is kiszorultak a gőz- és villanyerővel hajtott malmok egyeduralma miatt. Tápénál a legidősebb emberek emlékezete szerint 3 vízimalom őrölt, de ezek közül csak kettő horgonyzott mindig a tápai parton, - a harmadik, Sárosi Péteré, csupán időnként járt a tápaiak búzáját őrölni. Két kikötőhelyük volt: az egyik a mai Iskolaköznél, a másik a töltésnek azon a részén, amit „Sárgá"-nak neveznek.

28 Az Iskolaköznél volt régen a „merigető", ahova vízért jártak a Tiszára. Az árterület ma nyárfákkal van beültetve, közvetlenül az Iskola-köz folytatásaként, lenn a Tisza partján, egymástól kb. 10 méterre két vastag nyárfa áll. Ezek között volt a molnárjáró, és itt horgonyzott Csehók József és ökrös István vízimalma. Nyáron, amikor lassúbb a Tisza folyása, lementek a Sárgára, a Maros-torkolat közelébe, ahol nagyobb a víz sodra. Legutóbb már csak egy vízimalom őrölt a tápai parton, ökrös Istváné. Az első világháború alatt még Tápénál forgatta kerekét a Tisza sodra; a háború után adta el a gazdája Szerbiába, ahol a technikai fejlődés akkor még nem vette ki a kenyeret a vízimolnárok szájából.

:!9 A vízimalmok elpusztulásával az egyik leghíresebb szegedi népi mesterség fölött kondult meg a halálharang. A vízimolnárok nagyobb része ekkorra megöregedett, úgyhogy új vállalkozásba már nem kezdhettek. A fiatalabbak gőzmalmokba mentek, ahol hasznosítani tudták széles és alapos szakmai ismereteiket. Ilyen módon ez a gyökerében népi iparág jelentős szerepet játszott a tőkés jellegű malomipari vállalkozások működésében is. A vízimolnárok fiatalabb nemzedéke nemcsak átvitte gazdag szakmai tudását a gőzmalmokba, hanem néhányan vállalkozók is lettek. így pl. Peregi Mihály vízimolnár, aki egy ideig Dobóczky szűcsmester gőzmalmában volt főmolnár, később Alsóvároson, a Pásztor utcában gőzmalmot alapított. Gőzmalma volt Fodor József 24 Bába Antal super, szül. 1894. 25 Sárosi Péter vízimolnár. 26 Lévai József, Szeged-Felsőváros, szül.: 1907. 27 Csányi Pál halász. 28 A „Sárga" agyagos partrészlet a mai téli kikötő alatt, kedvelt fürdőhely. 29 Ilia Mihály földműves és Lele Antal halász, szül.: 1886. Tápé. 132