A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Szelesi Zoltán: Károlyi Lajos

7 Juhász Gyula Károlyit búcsúztató szavai óta 30 évnek kellett eltelnie, hogy a kiváló szegedi festő méltó elismerést kapva, elfoglalhassa helyét az őt megillető haladó magyar alföldi mesterek sorában. Ez idő alatt a régi világból új világ támadott. Az a kor jött el, s fújta le Károlyi nevéről a feledés porát, melynek eszméit a festő is magáévá tette, de megvalósítását kivárni már nem tudta. A szegedi Móra Ferenc Múzeum 1957 őszén csak azzal a lelkes társadalmi összefogással volt képes megrendezni Károlyi Lajos nagy érdeklődést kiváltott emlékkiállítását, mely a Tisza-parti város közönségének a művész iránt való megbecsüléséből fakadt. Számos képet gyűjtött össze magánosoktól a múzeum, hogy ezeket az általa őrzött Károlyi-hagyatékkal együtt bemutathassa Szeged dolgozóinak, akik előtt teljes értékében és szépségében először tárulkozott fel az eddig homályban levő festő maradandó életműve. Aki Károlyi Lajos kiforrott művészetű oeuvre-jét vizsgálgatja, tapasztalhatja: itt egy olyan festőről van szó, akinek alkotásaiban nincs dráma és szenvedély, mint Tornyainál; de nincs fiatalos paraszti derű sem, mint Nyilasynál. Nála nehezen szerzett, tartós, mély emberi boldogság, kiegyensúlyozott lelki harmónia van. Képeiben a Hollósy-iskola tanulságai a „finom naturalizmus" formájában nyilvánulnak meg. A halk, nemes formai hang, a tartózkodóan tompa színek, a tartalmat hordozó, a kifejezés egyszerűségére törekvő, levegős, világos ábrázolás: ezek azok a jellemvonások, amelyek valamennyi alkotásán dominálnak. Művészetében nincsenek úgynevezett „nagy és kimagasló alkotások". Pikturájának fejlődését a valóság szakadatlan tanulmányozása és a fokozatos érzelmi elmélyülés határozzák meg. „Ezért - mint méltatója Kun József mondja - egyik tanulmányában az első friss benyomás visszaadására törekszik, a másikban a karakter hű megfigyelésére szorítkozik, a harmadikban a mozdulat és a mozgás

40 érdekli, majd pedig minden impresszió nélkül, önmagából merít." Míg Nyilasy Tápé színdús viseletű népének festője, szinte kizárólag a szabadban, a kék ég alatt hozta létre képeit; addig a filozofikus elméjű Károlyi Lajos, alsóvárosi kis szobája meghitt csendjében készítette tükörből festett önarcképeinek hoszszú sorát, melyekről egy vékony, sápadtarcú, szakállas ember néz ránk beszédes szájjal, értelmes, szelíd tekintettel. Kevés művész festett önmagáról annyi képmást, mint Károlyi. Ebben a vonatkozásban ő és Nagy Balogh János volt a legtermékenyebb. Százakra menő önarcképein a maga belső világából a külső világba tekintő embert látjuk, aki az élet örömeiről való tudatos lemondásban vélte megtalálni lelkének nyugalmát, szellemének gazdagodását. Általában csak fejeket festett, mert csak az arc, a lélek tükre érdekelte, melyben egész énjét kifejezte. „Az ember önmagának a legjobb modellje, önmagát ismeri legkevésbé, ezért foglalkozom oly sokat önarcképemmel"

41 - mondotta egy alkalommal. Saját magát ábrázoló művein kívül nagyszámú portréi és „Jellemtanulmányai" is igazolják, hogy a realista emberábrázolás Károlyi festészetének egyik legsajátosabb értéke. De ő is sokszor otthagyta Róka utcai kis „műtermét", melynek berendezése csak a legszükségesebbekből állt, s bő gallérját magára terítve, gyakran kereste fel Újszeged jólevegőjű parkjait, a hepe-hupás árterű Tisza-partot, vagy a régi Szeged ódonhangulatú, árvízelőtti utcácskáit, hogy sajátos szépségüket lírai színekkel megörökítse. így aztán nemcsak az önarcképek, hanem a tavasszal rügyező gyümölcskertek, a lágy borulatú őszi délutánok, az alkonyi fénybe burkolt csöndes szegedi utcák, s a bársonyos 40 Kun József: Károlyi Lajos. Szeged és Vidéke, 1910. dec. 17. 41 Károlyi Lajosról. Színház és Társaság (Szeged), 1924. márc. 10. 165