A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Szelesi Zoltán: Károlyi Lajos

Ha a múlt század eleje óta a 48/49-es magyar polgári forradalom bekövetkezéséig nem is tudunk olyan helyi festőt vagy szobrászt találni, kinek neve a város határán túl is ösmert lett volna; a szabadságharc utáni időszakban azonban már több olyan művészt említhetünk, akik Szegeden dolgozva országos hírnévnek örvendtek. Ezek közé tartozik a kimagasló tehetségű Rákosi (Krebsz) Nándor (1832-1884), aki portrék és tájképek mellett történeti kompozíciókat is festett. A közmegbecsülésnek örvendő szegedi művész fiatalon, alig 52 éves korában tüdővészben hunyt el. Romantikába oltott klasszicista szellemű alkotásai ismeretlen helyeken szétszórva lappangnak, nagy hiányára a műveit nélkülöző helyi közgyűjteménynek. Szegeden, majd a környékbeli Szatymazon élte le jobbsorsra érdemes életét Joó Ferenc (1832-1880), aki egy helybeli szabómester fia volt. Tanulmányait Bécsben az akadémián és Münchenben végezte. Életében felesége halála (1863) végzetes változást jelentett. Bánatában inni kezdett. Végül is eladósodva magára hagyatva halt meg. Fiatalkori önarcképén és nőábrázolásain kívül, szegedi polgárok arcmásait ismerjük tőle. A helyi felsővárosi templomban egy oltárképe látható. Rákosi (Krebsz) és Joó Ferenc kortársa a pesti születésű Landau Alajos (1834— 1884) atyjánál és a bécsi akadémián tanult. Szegedre a múlt század közepén (1859) került és itt tizenkét éven át 1872-ig a helyi főreáliskola rajztanáraként működött. Családjának tagjain kívül figurális és tájképeket festett, s műveivel többször szerepelt a Pesti Műegyletben. Rajzpedagógiai cikkeken kívül később (1862-től) fényképészettel is foglalkozott és Szegeden felkapott műterme volt. A szegedi akadémisták közül a kiváló portréfestő, de néprajzi és egyházi témákat egyaránt kedvelő id. Vastagh György (1834-1922) a legjelentékenyebb. Középiskolái végeztével némi pénzt gyűjtve nekivágott Bécsnek, hogy az akadémián tanulhasson. Életének főbb állomásai: Bécs, Kolozsvár és Budapest voltak s a magyar fővárosban 1876-ban végleg letelepedett. Rendkívül termékeny munkássága folytán sok helyen képviselve van. Móra Ferenc szerint „állítólag első munkája" az a 18 éves korában festett kép, mely egy múlt század ötvenes éveinek divatját viselő középkorú nőt ábrázol. E zsengéjén kívül több portréját és zsánerképét a szegedi múzeum őrzi. Az 1879-es szegedi árvíz elementáris erejű rombolása számos művészt megihletett. A Tisza-parti város tragédiáját sokan megfestették. E szomorú témát feldolgozó művészek közül különösen két festő: Petrovics László (1839-1907) és Vágó Pál (1854-1928) alkotásai emelkednek ki. Népszerűség dolgában elsősorban Vágó hatalmas méretű árvízképét kell megemlítenünk, melyhez hosszú évekig kegyelettel zarándokoltak az emberek. Egyetlen festményről sem írtak annyit a helyi lapok, mint e nevezetes vászonról, mely még Móra és Cserzy Mihály tollát is megihlette. A gazdasági élet fellendülésével a városi tanács neves mesterek (Benczúr Gyula, László Fülöp, Pataky László, Roskovics Ignác és Vajda Zsigmond) foglalkoztatásával igyekezett a helyi képzőművészeti kultúrát és főleg a megalapítandó új képtár anyagát emelni. Az 1896-ban felépített Kultúrpalotában helyet kapó múzeumi képtár gyarapodását a város rendszeres vásárlásain kívül, előbb az Országos-, majd a Szegedi Képzőművészeti Egyesület által rendezett műsorsolások ide került nyereményei biztosították. Jelentősek voltak azonban a Csongrádi Takarékpénztár műtárgy adományai is, valamint más helyi intézmények, egyesületek, családok és idevaló művészek hagyatéki anyaga. A külföldre került helyi származású művészek közül Tóth Molnár Ferenc nevét említjük meg. Ez a 80-as évek végén felbukkant kis szatymazi parasztgyerek - akit tehetsége révén a város Budapesten és Münchenben taníttatott - később Berlinben termékeny tollú illusztrátorként működött. Több százra menő tusrajza és színes 144