A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1958-1959 (Szeged, 1960)

Szelesi Zoltán: Károlyi Lajos

KAROLYI LAJOS (1877-1927) Szeged képzőművészete

1 a múlt század elején kezdett kibontakozni. A helyi polgárság anyagi megerősödésével egyre több festő telepedett le a Tisza-parti városban. A biztatóan jelentkező műpártolás itteni vezető-családainak képzőművészeti szükséglete a külföldi és hazai mesterek alkotásainak gyűjtésén kívül - eleinte főleg portrékra szorítkozott. Ennek helyi kielégítői közé tartozott a kezdetben Makón néptanítóskodó, majd a múlt század első éveiben (1806-09 között) szegedi polgárrá lett Szikora György (1788-1862) is, akitől Kőszeghy László csanádi püspök arcképe (1838), a Móra Ferenc Múzeum képtárában látható. Az 1838-ban Szeged és Pest között megindult kocsiforgalom több fővárosi művész foglalkoztatását tette lehetővé. így a sokat utazgató szegedi kereskedők portrészükségletein kívül helyi egyházművészeti megbízásokat is gyakrabban teljesítettek. A múlt század 40-50-es éveiben Szegeden működött a müncheni képzettségű Nagy Ferenc, aki portrékon kívül főleg a temesközi falvak számára festett templomképeket. Lyka Károly szerint Nagynak „a Tiszán jól jövedelmező malma volt, ebből élt." Műhelyéből számos érdemes művész került ki. A városi elöljáróság Vedres István (1765-1830) kiváló szegedi mérnök (aki munkáihoz szükséges rajzokat művészi igénnyel maga készítette) terve alapján felépített új városháza tanácsterme számára, a múlt század közepén a királyi párról s az uralkodó család tagjairól, valamint az akkori közéleti férfiakról több portrét festetett. A külföldi és pesti művészek igénybevétele mellett I. Ferenc József képmásának elkészítésével (1850) az olasz és osztrák iskolázottságú, bécsi lakossá vált szegedi Vastagh Sándor Jánost (1821-1850-es évek) bízta meg, aki szép kezdés után sajnos végül elzüllött. Szeged képzőművészeti arculata a XIX. század első felében - igazodva az általános hazai művészeti állapotokhoz - kialakuló jellegű volt. Mint országszerte, úgy a Tisza-parti városban is bontogatta szárnyát a honi művészet ügye iránti érdeklődés és áldozatkészség. Szép példa erre Ferenczy István meg nem valósult Mátyás-szobrára való gyűjtés helyi sikere. Az első monumentális magyar emlékműre 1839-ben Szegeden „negyven, kilencven forintonként mind sűrűbben érkeztek a hálaajánlások, s ha a többi törvényhatóságok csak némileg is buzognak vala, a dicső király szobra Budavár díszterén régóta hirdetné a régi magyar dicsőséget" - írja Reizner János „A régi Szeged" című könyvében. 1 E bevezető fejezetben felsorolt régi szegedi festőkre vonatkozó részletes irodalmat lásd: Szelesi Zoltán: Adatok Szeged XIX. századi képzőművészetéhez. — A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve 1957. Szeged, 1957. 179—215. 143-