A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1957 (Szeged, 1957)

Szelesi Zoltán: Adatok Szeged XIX. századi képzőművészetéhez

nyék között jutott el Jásznája Poljánába, a nagy orosz író otthonába, akivel való találkozásáról és benne való csalódásáról később, 1910-ben, Tolsztoj halálának évében egy helyi lapban emlékezett meg.

100 A jásznája poljánái esemény után Károlyi fáradtan, elcsigázva, koldusszegényen tért haza szülővárosába, Szegedre. Nagy csalódását itthon akarta orvosolni. Diákoskodása színhelyén, nagybátyja házánál, az alsóvárosi Róka utca 24 alatt, szívesen fogadták a fiatalon sokat csalódott vándort, aki nem könynyen heverte ki azt a megrázkódtatást és fáradalmakat, melyek oroszországi útjából adódtak. Jó ideig nem vett ecsetet kezébe. Ügy gondolta, hogy bensője nyugalmát csak a nehéz testi munkában nyerheti vissza. Ezért, amint ereje megengedte, elszegődött unokabátyjához Makóra, asztalosnak. A közel egy esztendő alatt, amit e szakmában eltöltött, valóban visszanyerte lelki egyensúlyát. A csöndes vidéki légkörben, a gyalupad mellett, újra kedvét lelte a művészetében. Festészetének kibontakozása ekkor kezdődött. Károlyi Lajos is és Nyilasy Sándor is itthon, a Tisza partján,- Szegeden letelepedve találtak igazán önmagukra. Nyilasy előbb Horgoson, majd a Szeged melletti Tápé faluban ütötte fel tanyáját. Itt a népi élet és a zöld természet közelségének hatása alatt festette legszebb képeit: a széljárta földeken a tavaszi munkát végző és alkonyatkor a mezőről fáradtan hazafelé tartó embereket, vagy a dolgos hét után, a vasárnapi ünneplőbe öltözött vidámarcú parasztfiatalok enyelgését ábrázoló alkotásait. Sokszor a falu kisablakos,, zöld zsalugáteres, rozzant kerítéses házacskáit, akácoktól árnyas utcácskáit és a Tisza napégette, füzesborította partjait örökítette meg. Színpompás képei: a »Hazatérő munkáspár« (1909), »Vasárnap« (1911), »Legények, leányok«, »Vetésnézők« stb. — a Tisza mentén élő nép környezetében születtek meg. Az alföldi táj, a búzát érlelő napsütés, Tápé falu mélázó csöndje, a dolgozó néppel való közvetlen kapcsolata, — ez lett Nyilasy művészetének éltető ereje. Festészete ahhoz tapadt, amit valóban szeretett: a falusi ember életéhez, a szabad, napsütéses természethez. Komplikáltságtól mentes, gördülékeny alkotásmódja, rendkívüli termékennyé tette munkásságát. Nyilasy val szemben, a rendkívül művelt, érzékeny lelkületű Károlyi Lajos, magánykedvelő, szobájába húzódó, csöndes, elmélkedő ember volt. Erkölcsés művészetfilozófiai törekvései megvalósítására szentelt életét remete módon, a legegyszerűbb igényről is lemondva élte le. Meghatóan igénytelen alsóvárosi kis szobája magányos csendjében készített százakra menő önarcképein és kedvelt virágábrázolásain kívül; odaadással festegette, a kertvárossá fejlődő Újszeged egy-egy bájos részletét, vagy a régi Szeged ódonhangulatú, vízelőtti utcáit, hogy sajátos szépségüket lírai színekkel megörökítse. Itt készült képei tele vannak hangulattal, egy finom lélek visszatükröződéseivel. Ezt mutatják alkotásai: a madárlakta platánok és nyíló rózsaligetek megragadó együttesét nyújtó »Űjszegedi részlet«, a dús lomboktól árnyas, deszkakerítéses »Kertes ház«, a csatakos utat és két oldalán levéltelen fasort mutató »Téli hangulat«, az ezerszer megfestett, nemes ízléssel összerakott, asztaldíszítő »Rózsák«, vagy önarcképeinek hosszú sora, melyekről egy vékony, sápadtarcú,! szakállas ember néz ránk beszédes szájjal, értelmes, szelíd tekintettel. Ezek a művek lehemelyet később Földi Mihály: Prohászka és naplója: Soliloquia (Nyugat, 1929. XXII. 598.) és tőle idézve, Vér György: Károlyi Lajos, a szentéletű festő (Dm 1940. 146. sz.) с írásunkban, a püspök Károlyival kapcsolatos naplórészleteit felelevenítik. 212