A Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, 1956 (Szeged, 1956)
Dienes István: A bordányi (Csongrád m.) honfoglaló magyar asszony lószerszáma
leg későbbi időpontban való feláldozása lehetett szokásban. 59 Elképzelhető azonban, hogy a többi törzseknél is a szegényebbek beteg, illetve lovaglásra nem használható lovakat áldoztak fel a temetéskor. A hazai szkítakori temetőkben, 60 altáji kurgánokban 01 találunk sánta, értéktelen lovakat. Lehetséges,hogy a honfoglalás korában is — a tehetősektől eltekintve — általános volt e szokásCsak további ásatások és az előkerülő csontanyag gondos vizsgálata döntheti el véglegesen a kérdést. 2. Gyula törzséről tudjuk, hogy szállásterületének fekvése, határszéli helyzete miatt a bizánci birodalomnak egyik legveszélyesebb ellensége volt. Elsősorban ők azok, akik a 943-as békekötésig portyázásaik során látogatják Bizáncot 62 s eljutnak a fényes Konstantinápolyig. Hozzászámítva balkáni kalandozásaikat, sejthetjük, hogy mennyi áldozatot követeltek (akár halottakban, akár foglyokban) ezek a vállalkozások. Valószínűnek tartjuk, hogy a szállásaikon levő X. sz.-i foghíjas vagy ki&lélekszámú magyar nagycsaládi temetők és szétszórt magányos sírok a kalandozások korának, illetve az azt követő időknek emlékei, — tükrözik e vállalkozások méreteit, gyakoriságát, Gyula népének a kalandozások korában betöltött szerepét. Szembetűnő a Kisalföldön megtelepült törzs temetőivel 63 való rokonságuk, mint ahogy a kalandozásokban is azonos mértékben vettek részt: ott Léié a nyugat felé vezetett portyázások oroszlánrésze04 Dienes István r ' 9 A hátasló feláldozásának végleges elmulasztása ugyanis csaknem elképzelhetetlen a nomádoknál. A halottnak feltétlenül szüksége van lovára a másvilágra vezető terhes úton. Ibn Fad la n az oguzokkal kapcsolatban említi: egy halott megjelent álmában a sámánnak és elpanaszolta abból eredő nehézségeit, hogy nem kapta meg idejében hátaslovát. A hozzátartozók sietve utánaküldték. (Zeki Validi Togan, Ibn Fadians Reisebereicht. [Leipzig 1939] 31. §.) A családtagok egyébként sem akarták megtakarítani ezt az áldozatot. Ennek okát legvilágosabban egy burját példából értjük meg, akik éppúgy félnek a halott hátaslovától, mint magától az elköltözöttől. Igyekszenek is mindenáron túladni rajta, elűzik, vagy eladják az oroszoknak. (U. Harva, Die religiösen Vorstellungen der altaischen Völker. FFC No: 125. [Helsinki 1938] 299.) — Nálunk a pogány temetkezési szokásokhoz való ragaszkodáson túl, a burjátokéhoz hasonló gondolkodás ösztönözhette a hozzátartozókat, mikor keresztény időkben a halott hátaslovát az egyháznak adományozták (újabb adatát 1. Györffy Gy., A székely társadalom. Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon a 14. században с kötetben, szerk.: Székely Gy. [Bp. 1953] 105.). Tanácsos volt ettől az állattól amúgyis megszabadulni. Kérdés tehát, ha a sírban nem a hátasló csontjait találjuk meg, nem volt-e szokásban a kedvenc paripát valahogy utólag, egy későbbi áldozat során a halottnak mégis eljuttatni. Pl. az abakai tatárok csak a halálesetet követő 40. napon (U. Harva, i. m. 322.), a teleutok a 7. napon (uo. 324.) áldozzák fel a halott lovát. 60 S. Bökönyi, Les chevaux scythyques de Szentes-Vekerzug II. Acta Arch. Hung. 4 (1954) 109. 61 В. И. Цалким írja (К изучению лошадей из курганов Алтая. МИА СССР № 24 [1952] 154.), hogy az altáji kurgánokból származó 28 megvizsgált ló mind sánta volt. (Calkin tanulmányára Bökönyi S. volt szíves figyelmemet felhívni.) 62 Deér J., A magyar törzsszövetség és patrraioniális.királyság külpolitikája. (Kaposvár 1928) 26—30; Ua., Pogány magyarság—keresztény magyarság. (Bp. 1938) 65—66. 6 3 Szőke В., i. m. 119—136. . 64 Talán az anyajogból származó szokásmaradványok mellett (László Gy., HMNÉ i. m. 220.), amelyre még a régóta (az ananyinói kortól bizonyíthatóan) patriarchális szervezetű honfoglaló magyarságnál is kétségtelenül következtethetünk (vö. H. П. 52
