Liska András - Szatmári Imre: Sötét idők rejtélyei. 6-11. századi régészeti emlékek a Kárpát-medencében és környékén - Tempora Obscura 3. (Békéscsaba, 2012)
Takács Miklós: A Kárpát-medence 10-11. századi cserépedény-lelőhelyeinek térképészeti vonatkozásairól - Másodszor
TAKÁCS MIKLÓS zott közlésének a segítése érdekében pedig a jelenleg már rendelkezésre álló adatállományt is meg kell kísérelni olyan módon rendszerezni, hogy a megfogalmazódó felvetések kiváltotta szakmai érdeklődés révén a kerámiaelemzés a korszak kutatásában a jelenlegi, marginális helyénél méltóbb, tehát fontosságának jobban megfelelő pozícióba kerüljön. Úgy vélem, feltétlenül szükséges röviden szólni a régészeti következtetések megbízhatóságáról szóló „kollektív tudásról”. E tárgyban ugyanis a magyar kutatásban elég nagy a bizonytalanság mind a népvándorlás kor, mind pedig a középkoros régészet vonatkozásában, sőt egyes szerzők állásfoglalásaiban félreértések is felsejlenek. Megfigyelhető továbbá egy sajátos hullámzás is a leletértelmezés megítélésében. Az 1950-es évektől a magyar középkoros régészetben az interpretáció a régészeti munka csúcsának számított, különösen, ha a következtetéseket hozzákapcsolták a történeti kutatás egyes eredményeihez. Sőt, a régészeti értelmezés megbecsültsége ezen évtizedekben lényegében attól is függetlenedni tudott, hogy az adott állítás megfogalmazásához magából a hivatkozott leletanyagból kihámozható volt-e fogódzópont, sőt attól is, hogy az adott leletanyagot kellő mértékben közölték-e. E pozitív megítéléssel szöges ellentétben az 1990-es évektől egy sajátos kétkedés, sőt gyanú kezdte övezni a régészeti interpretáció egészét, rendszeressé vált a negatív példák felemlegetése. Más tudományok eredményeinek ismeretében bizton állítható: mindkét megközelítés téves, és ez fokozott mértékben teszi szükségessé az adott kérdéskör józan, indulatoktól és érzelmi alapú megnyilvánulásoktól mentes körbejárását. Néhány alapelvet érdemes rögzíteni. Ha úgy tetszik, ezek azok a módszertani kritériumok, amelyekre idősebb kollégáink a vadhajtások visszametszése során oly nagy előszeretettel hivatkoznak. Az értelmezés szerves része a régészeti kutatásnak, a régészeknek nemcsak olyan kérdésekkel szabad és kell foglalkozniuk, amelyek a feltárási dokumentáció gyors áttekintése alapján is könnyedén megválaszolhatók. De értelmezési kérdésekkel csak megfelelő minőségű és legalább minimális szinten közölt adatállomány alapján érdemes foglalkozni, betartva a logikus gondolkodás alapelveit, továbbá állandóan és józan fejjel mérlegelve levont következtetések helyességét. A kutatót józanságra kell, hogy intse az adott kor anyagi kultúrájáról régészeti eszközökkel összegyűjthető ismeretanyag szűkössége. A szűk határok tudomásul vétele miatt kellene a jelenleginél jóval nagyobb következetességgel rangsorolni az értelmezés során megfogalmazott állításokat, legalább kategóriákba osztva őket. Ténynek csak olyan állítást szabadna elfogadni, ahol a premisszák teljesen biztosak, a következtetés módja pedig a formális logika szempontjából kifogástalan. Olyan esetek sorolhatók e körbe, ahol az értelmezés tudományos igényességgel kivitelezett feltárás(ok) során, bolygatatlan leletkörnyezetben előkerült leleteken alapszik, a következtetés pedig valóban a leletek egy-egy olyan jellegzetességét veszi célba, amely releváns módon felhasználható az ér406
