Seres István: Karikással a szabadságért. Rózsa Sándor és betyárserege 1848-ban (Békéscsaba, 2012)

Előzmények

Előzmények

Miután vajdává választották Supljikac császári tábornokot, és Jo- sip Rajacic érsek vezetésével küldöttséget menesztettek az uralkodóhoz, a fellázadt szerbek mintegy 20 000 fegyveressel három katonai tábort hoztak létre Karlóca környékén, Periasz mellett, továbbá az ún. római sáncoknál. A hivatalosan semleges álláspontot képviselő Szerb Fejedelemség is a délvidéki szerbeket kezdte támogatni, ezért több ezer önkéntes érkezett magyar területen élő nemzettársaik megsegítésére. Őket hívták azután országszerte „szerviánusok”- nak, megkülönböztetésül az egységesen „rácok”-nak nevezett hazai szerbektől.

Miután június első napjaiban a római sáncokban tartózkodó felkelők felfegyverezték magukat a csajkás egységek titeli fegyverraktárából, és június 12-én fegyveres összecsapásra is sor került a karlócai szerb tábor és a péterváradi katonaság között, kezdetét vette az ún. „délvidéki kis háború”, mely érzékenyen érintette a Bácskával és a Bánáttal határos vármegyék lakosságát, s a Dél-Alföldön toborzott nemzetőrcsapatok is itt kerültek bevetésre. Kezdetben - elsősorban a szerb származású Csernovics Péter kormánybiztos ténykedésének köszönhetően - úgy tűnt, van remény a harcok leállítására, de a szerviánusok június 26-i újvidéki vérengzése után már nem volt visz- szaút. Júliusban előbb a szenttamási szerb tábor sikertelen ostromára került sor, azonban a magyar csapatok legyőzték az alibunári szerbeket Versecnél (1848. július 11.), majd Fehértemplomnál (1848. augusztus 11.). Addigra jelentősen előrehaladt a nemzetőrség szervezése is, így pl. Szegeden, a „Délvidék kapujában” túllépte a 6000 főt a huszonnégy gyalogos és három lovasszázadba beosztott helyi önkéntesek létszáma.1 Ekkortájt terjedt el a hír a köztudatban, hogy a város híres-hírhedt szülötte, Rózsa Sándor betyárvezér is csapatot szervez a szerbek elleni harchoz (4. kép).

/<T