Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Emlékülés Békés, 1988. március 1. - A Körösvidék halászata Banner János munkásságában ( Szilágyi Miklós)

hasonló halászatokon, s megkísérelte a megfigyelést és a kérdezősködést kombinálni, okkal-joggal gyanakszik: egynapos gyűjtőúton semmiképpen sem tudhatta meg mindazt Banner, amit megörökít. A köröstarcsai halászat megismerésének persze voltak figyelemre méltó előzményei, s ezeket bizonyosan ismerte Banner, ha nem is hivatkozik rájuk. Nemcsak Herman Ottó járt az 1880-as években a halászati központként emlegetett faluban, hanem Krammer Nándor is gyűjtött 1903-ban mintegy 30-40 darabból álló kollekciót a tárcsái halászoktól a békéscsabai múzeum számára; akkortájt még ez az azóta elkallódott anyag is tanulmányozható volt. A megfigyelések nagyobb része azonban nem olyan, amire fel lehetett volna készülni! Én magam nem is a múltat és jelent egymáshoz viszonyítgató, a „régi" eszközkészletet és fogási eredményeket nosztalgiával idézgető emlékeket tartom a leginkább használható adalékoknak. Ilyen — ha nem is ennyire konkrét és a megidézett szituáció miatt vitathatatlanul „életszagú" — múltidézéseket másoktól is olvashatunk. Főképp a jelen idejű megfigyelések a pótolhatatlanok: minden lényeges munkamozzanatot — a szokásosakat és a különleges helyzet kikényszerítette alkalmi megoldásokat egyaránt! — ilyen gondosan senki nem írta le. Nem találtam pl. még utalást sem arra, hogy a lapturt — ha a víz alján iszapos talajon csúszik — „fel kell tukarcsolni". Amikor készítik elő a hálót, hosszú szárú füvet szed az egyik ember, „csóvákat csinál belőle, aztán az alsó részen levő vasasínhoz dugja, minden második vas nehezék mellett". Később újabb részleteket is megtudunk a tukarcsról. Elindulás előtt a csapat első embere — a legidősebb és legtapasztaltabb halász — egyik-másik szénaköteget túl nagynak találja: „Szedd ki annak a tukarcsnak a felit. Nagy tukarcsot nem kell hagyni, mert ha egy kis sziken megy, felemeli a hálót és lyukat hágy!" Az ebéd utáni újrainduláskor azt veszik észre, hogy „a közép tájon az alsó ín jó darabon kotus (sáros), ami azt mutatja, hogy erősen levág az iszapos talajba, s ezzel a húzást nehezebbé teszi. Újra fel kell hát ezt a részt tukarcsolni." Szintén alig írta le bárki is, hogy a halászat végeztével — bármennyire fáradtak legyenek is a napi munka után — ki kell mosni a hálót: „a víz hosszában egymással szemben állnak fel a csolnakok. Az egész hálót a vízfolyás irányában lefelé álló csolnakba rakják. Most egy ember megfogja a felül maradt kantárt, a másik kettő a keresztbe fordított csolnakot az evezővel tolja. A hálóval egy csolnakban levő két ember az inat fogva bedobálja a vízbe apránként az egész hálót. Ahogy szaporodik a vízben a háló, úgy nő a két csolnak közti távolság. Mikor a második csatpálca is a vízbe került, két-két ember megfogja s erősen rázogatják a vízben." Ha kellően megtisztult, a felül álló csolnakon keresztbe fektetik a csatpálcát (ez az apacs helyi neve), és a hálóból „ a két ín segítségével nagy nyalábokat szednek, s a csatpálcára fektetik." A rendelkezésemre álló rövid idő sajnos nem engedi meg, hogy az érzékletesen leírt ilyen és hasonló megfigyeléseket sorra idézzem. E példák is kellően jellemzik azonban az éles szemű megfigyelőt és a gondos stilisztát. Aki — hadd hangsúlyozzam — nem „kíváncsi idegenként" szemlélődött: pontosan tudta, hogy mit kell meglátnia. Hiszen leírásaihoz a halászoktól tanult speciális