Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Emlékülés Békés, 1988. március 1. - A Körösvidék halászata Banner János munkásságában ( Szilágyi Miklós)

szókincset használja, és értelmező magyarázatait sem maga találja ki, hanem gyűjtői kérdéseire kapott válaszokat közvetít. Vagyis: az egynapos szemlélődés alighanem írói fikció csupán. Bizonyosan nem egy alkalmi együttlét „jegyzőkönyvét" adta át Banner az újságnak közlésre, hanem belesűrítette ennek a napnak a krónikájába mindazt, amit a tárcsái halászoktól megtudott, s több napon át megfigyelhetett. Egy, a néprajzi anyagközlésben nem túl gyakori műfajhoz kellett alkalmazkodnia (nyilván azért, mert nem volt más publikációs lehetősége), mégis teljes körű összefoglalását tudta adni egy falu halászati változásainak és élő gyakorlatának. Nem ennyire teljes körű összefoglalás a Fekete-Körös torkolatának (a dobozi, gyulai és sarkadi határ összeszögelésénél fekvő Szanazugnak) a halászatát bemutató szaktanulmány. Ebben a gondosan illusztrált és minden apró részletet megvilágító dolgozatban — mint utaltam már rá — az egyik legrégibb Békés megyei halásztanya lokális elterjedésű eszközkészletének kiemelt jellemzésére vállalkozott, s nem egészen egyértelmű, hogy mely eszközöket és fogási módokat tekintett „általános elterjedtségük" miatt mellőzhetőnek. Apók nevű emelőhálót, a kecel, a bevetős horgot, a szigonyt nyilván azért nem mutatta be részletesen, mert — mint említi is — „mindenütt ismeretes", a mellesleg megemlített vesszővarsára azonban aligha lehetett érvényes ugyanez a megjegyzés. Az utólagos elemzéskor az is gondot okoz, hogy a múlt és a jelen viszonya sokkal kevésbé tisztázott, mint a tárcsái riportnál. A bevezetőben megállapítja ugyan, hogy ez az „eredeti halásztanya jellegéből már régen kivetkezett", csak egy öreg halász lakja állandó jelleggel, a közösségben végezhető fogási módokat ismertetve mégis jelen idejűén és többes számot használva fogalmaz. Azt a látszatot kelti tehát, mintha nem egyetlen adatközlő emlékezetére hagyatkozna. Hogy még élő gyakorlat lehetett az 1920-as évek elején az érzőkkel felszerelt emelőháló-féle (szák), a jellegzetes formájú és használatú bokorháló-féle (csömpöly) hajtóhalászati alkalmazása, arra csak következtethetünk. Többek között Sólymos Ede 1950-es években végzett, a csoportos hajtóhalászatot még dokumentáló dobozi gyűjtésének publikációjából. Következtetni is nehéz viszont arra, hogy 1920 táján, illetve az adatközlői emlékezetével elérhető időszakban vajon ugyanazok a kisszerszámos (szakos, csömpöly ős, pókos, szigonyos) halászok társultak-e a közös nyári és téli hajtóhalászatokra, akik „a szanazugi nyári halászat egyik legjelentősebb eszközét", a gyalmot vontatták. A Körös-vidéki történeti forrásokban következetesen megkülönböztetik a gyalmos és a kisszerszámos halászokat, nem valószínű tehát, hogy a 19. század végére teljességgel eltűnt volna ez a különbség-tétel. Agyalom nevű kerítőhálónak egyébként nem a Körösök mentén általános, hanem speciális változatát mutatja be; ennek nem hálózsákot, hanem kétszárnyú hálóvarsát szerelnek a közepébe. Az ilyen megoldás helyi újításnak tűnik, s mivel maga a hálóvarsa sem lehet túl régi eszköz ezen a tájon (maga Banner nem nyilatkozik önálló használatáról), minden bizonnyal inkább 20., mint 19. századi kísérlet szűk körben elterjedt eredménye.