Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Banner János két tanulmánya - Tárcsái halászok közt (Sajtó alá rendezte: Szilágyi Miklós)

melynek végén a rámás keceháló szántotta a víz fenekét. A 85 szemes, kvadrát alakúra kötött hosszúkecéből se a bónéfa, se a vasasín, se a rajta lévő turbukvasak, meg a lapos farkalló sem látszott ki. A híd alatt megálltak. Felhúzták a hálót. Néhány közepes bucót a bárkába dobtak. Aztán kikötöttek a partba vert karóknál. Jött a beszámolás. A feketeruhás magyar előtt halászfonttal kilóra mérték a napi zsákmányt. Felírták a jegyzőkönyvbe. Aztán arra a napra elég volt. Végignéztem a méricskélést, aztán közelebb léptem a bérlőhöz. Megmondtam a becsületes foglalkozásomat, s illő tisztelettel megkértem, engedje meg, hogy másnap a halászokkal mehessek, mert tanulmányozni szeretném a tárcsái halászatot. Készséggel megengedte, s aztán a legöregebb halász felé fordulva rám mutatva kiadta a parancsolatot: — Hallja kend Péter bácsi, ez a tisztelt úr itt halászati tanár Szegedébe; megengedélyeztem neki, hogy magukkal mehet. Majd mondja kend meg neki, mikorra legyík itt a hídnál. Azzal elkezelt tőlem. Én meg Péter bácsihoz siettem, aki akkorra már a tegnap kiterített laptúrt nézegette. Kezeltünk egymással, aztán lassú, becsületes, nyílt szavakkal mondta: — Elvisszük szívesen, csak reggel öt órakor legyík itt. Egész napra odaleszünk. A berínyi vízre megyünk, túl a vízhányatón, egísz Bíkís alá. Hát csak idejibe itt legyík. Isten áldja meg! Aztán mindnyájan más-más úton igyekeztünk a faluba. A laptúr pedig ott maradt a földre terítve azon lyukasan, ahogy az utolsó húzásban a nagy posványtuskó összeszakította. * Öt órát ütött a református torony órája, mikor a Harcsa utcából a gátra kapaszkodtam. A hosszú vashídon néhány kocsi iparkodott a ládányi tanyák felé. Az ártérben a híd körül néma csend uralkodott. A víz felett megfeküdt a hűvös hajnali levegőben keletkezett szélesen elterülő pára: A híd alatt a gyenge szellő ringatta a kikötött csolnakokat. A lelakatolt bárkából a berekesztett halak csapkodása hallatszott. A húszméteres laptúr azon módon feküdt a szerb tövisekkel borított parton, ahogy két nappal előbb odafektették. Ahogy ott állok a lyukas laptúrt nézegetve, egyszerre vékony gyermekhang üti meg a fülemet. A hang mindig közelebb ér hozzám, végre egész tisztán kivehető a nótája is: „A bojtárom tizenhárom . . . Én fekszem a vetett ágyon a babámmal..." Aztán mikor ismétli a sorokat, már az alakja is kibontakozik a fűzfák közül. Mezítlábos libapásztor gyerek, aki egykedvűen dalol az előtte lépkedő libák után, s hozzá vászonból szakított ostorával terelgeti a gondjaira bízott jószágokat. Majd leér a vízpartra, s míg a libák kinyújtott nyakkal, felfelé