Szabó Ferenc szerk.: Banner János emlékezete (Békéscsaba – Szeged, 1989)

Banner János két tanulmánya - Tárcsái halászok közt (Sajtó alá rendezte: Szilágyi Miklós)

nem használták. Nagyhalász nem szívesen bajlódott ezekkel a csendes tolvaj szerszámokkal. A varsát — leginkább vesszőből fonva — a csempész-halász használta. Nagyhalász legszívesebben tiszahálóval meg gyalommal dolgozott, de ezt aztán télen-nyáron egyformán használta. Még a jég alatt is azzal halásztak. Kiöntéskor a partról kaparóval dolgoztak, a bokrosabb helyeknél a csömpő volt a divatos. Fatöveinél, ahol a hal nagyon szeretett meghúzódni, s a mély víz miatt másképp nem lehetett megközelíteni, a két ágú szigonyt használták, de soha se szerették, mert a megsebzett hal a többit is kiverte a fészekből. Még ilyen helyre is szívesebben mentek kecével. A tiszahálónak is volt csatpálcája, de a végén nem volt nehezék, volt két ina, mint a laptúrnak, s úszópalák voltak rajta. A hossza azonban két-akkora volt, s nagy tanyákat húzhattak vele. A gyalom ugyanolyan volt, mint a tiszaháló, csakhogy a közepében pár méterre hátra nyúló zsákja volt, s az összes húzásba kerülő halakat ebben gyűjtötte össze. Ez volt az a két háló, amellyel a holt ágakban vagy az alig folyó befagyott kiöntésekben télen halásztak. A téli halászatot, jég alatt, valóságos sportszenvedéllyel űzték. A jég alatti halászathoz két nagy, széles léket vágtak, és a húzás hosszúságának megfelelően mind a két húzókötél számára 4-5 kisebb léket. A két előbbit beeresztő-, illetőleg kihúzóléknek, az utóbbiakat dugdosó léknek nevezték. Mielőtt a hálót a beeresztő léken lebocsátották, a húzókötélre háromnégy méteres rudat erősítettek. Ennek neve dugdosó vagy vezető rúd volt, s a húzás végéig állandóan a jég alatt maradt. Hogy az irányt el ne hagyja, a dugdosó lékeken keresztül vasvillával igazgatták. A hozzáerősített kötelet azonban minden dugdosó léknél kivették, s annak előrehúzásával mozgatták a jég alatt kifeszülő hálót. A hálót két ember húzta, kettő a vezetőrudat irányította, kettő pedig nagy fejszével előrehaladva vágta a lékeket. A felriasztott hal nem úszott el a háló elől, hanem mindig annak szemei közt igyekezett átbújni, s így állandóan a háló mellett maradt. Mikor aztán a dugdosó rúd a kihúzó lékhez ért, kivették a jég alól. A húzás a csatpálca kiemelése után az inak segélyével történt. A halak a gyalom zsákjában szorultak össsze, s azzal együtt kerültek a jég felszínére. Bizony ez a téli halászat elég kemény munka volt. A jeges vízben ázott kötél és háló kezelése edzett embert kívánt. Hogy a kemény munkát biztos fogással végezhessék, hatalmas jégpatkókat kötöztek a csizmáikra. Nagyobb bajt okozott a kifogott hal elevenen tartása. A bárkának ilyenkor semmi hasznát nem vehették. Mivel azonban a messzebb fekvő helyeket úgyis csak kocsival közelítették meg, a kocsira hordókat helyeztek, s a frissen megtöltött hordóban hazáig könnyen eltarthatták a halakat. Legnagyobb nehézséget a háló megakadása okozta; de ez csak ritkán fordult elő, mert rendesen olyan helyen halásztak, ahol a vízben akadály nem volt. Ma a halászatnak ez a módja csak az öregek emlékében él. A Körös szabályozása a kiöntéses helyeket megszüntette, a holt ágakban pedig ezen a tájon csak ritkán van víz, s így a hal sem talál benne állandó tanyát.