Dankó Imre (szerk.): A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Jubíleumi Évkönyve Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára (Gyula, 1960)

Az Erkel-jubileum - Újfalussy József: Erkel Ferenc öregsége

Hogy hogyan került szembe kora politikai és művészi felfogásával, azt talán a legjobban a Dózsa sorsa példázza. Jókai drámája maga is romantikus szerelmi történet ködébe burkolja a parasztvezér alakját. Szigligeti belőle készült szövegkönyve éppen nem remekmű, s a kézirat végére toldott két — az egész kézirat fehér papírjától eltérő kék színű — kéziratlap még meg is változtatta az eredetileg tervezett befejezést (hogy az milyen volt. az már aligha derül ki). Az új befejezés nyílván a kiegyezésre és az 1867 tavaszáig tolódott bemutatóra kacsintott, amikor a kivégzés előtti börtönjelenet víziójában megpróbálta beláttatni Dózsával „történelmi tévedését”:

Dózsa:

Én jót akartam a hazának, szabaddá tenni a népet.

Jósnő:

De ők polgári vért ontanak s rabbá tevéd te a népet.

Dózsa szelleme:

De akik ellen harcolánák, szabaddá teszik a népet!

Tekints oda:

(Dicsfényben a haza oltára s rajta korona és a jelvények, körülte urak, nép kezet fogva.)

De mondanak valamit azok a változtatások is, amelyeket valószínűleg Erkel kívánt meg munka közben a librettistától, amelyek főként a finálék kiképzését alakítják a Bánk bán I. felvonásának nagy fináléja szerint, Egressy korának dramaturgiai modorát továbbfejlesztve.

így értjük majd meg, hogy az V. felvonásban a félretorzított libretto-finále zenéje mégis egyike Erkel legremekebb jeleneteinek. A szövegkönyv ellenére komponálja meg benne Erkel Dózsa kétségeivel együtt is igazibb alakját, ahogyan az ez öntudatosan királynégyilkos Bánk után szükségszerűen következik.

Maróthy János hét évvel ezelőtti stíluselemzésének ezt az eredményét13 alátámasztja Somfai friss filológiai kutatása is. Az István király vázlatos kéziratából is kiderül (Sebös-Vazul jelenete a II. felvonásban; Crescimira őrülési jelenete az utolsóban), hogy az öreg Erkel fantáziáját azok a jelenetek gyújtották fel újra és újra, azoknak kidolgozásával bajlódott sajátkezűleg legtöbbet, amelyek az eredeti szabadságharcos-forradalmi koncepció irányát folytatták. Ha összefoglalóan csak annyit mondunk, hogy Crescimira őrülésében Melinda alakjára ismerünk, hogy a pogány jelenetek itt-ott a Hunyadi és a Bánk tüzes, harcos hangjának csengését idézik, István királyt és táborát pedig inkább a hitszegő V. László esküjének egyház;as, néha kenetes hangja kíséri, világos lesz, hogy hogyan őrizte Erkel zenéje szabadságharcos hagyományait egészen megváltozott társadalmi-politikai körülmények között.

A kiegyezés évében Dózsát az operaszínpadra állítani éppen olyan vétek és „hiba” volt, mint a boszniai okkupáció előtt a magyar-szerb fegyverbarátság mellett kiáltani a Brankovicshan, a szerb népzenéből hatalmas kóló-finálét írni benne.14 Erkel éppen olyan gyanússá, „nem kívánatossá” vált ilyen botránkoztató és tapintatlan tetteivel (erről panaszkodik Podmaniczky operaintendáns hírhedt naplójegyzete), mint Liszt a maga Királydalával: a király-szövegre alkalmazott kuruc-dallal, és a 49-es emigránsok pártolásával.15

Éppúgy maradt tehát magára Erkel a kiegyezett főváros politikai és művészi viszonyai között, szabadságharcos eszményeinek következetes folytatásával, ahogyan Arany János akkoriban elavult a „Kosmopolita költészet” áradatában,

13 u. o., 123—127. i.

14 Ezeket a „hibákat” az egykori kritikák is szemére vetették Erkelnek: V. ö. Barna István i. m.

15 V. ö. Lakatos István: Kolozsvári Liszt-emlékek. Zenetudományi Tanulmányok III. — 105. sklk. 1.

24