Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

A dél-alföldi Károlyi uradalom gazdálkodása a XIX. század derekán

78.

kát ia gyökerestől kell kiirtani« Ha pedig valaki ezt nem tenné meg, az uradalom pénzes munkással csináltatja meg, és annak árát az illető paraszt ingó vagy ingatlan vagyonának elárverezésével is biztosítják az uradalom emberei .

A termelt dohányt a parasztok kötelesek a dohánybeváltónak beadni, saját erejükkel beszállítani, és ott lajtstrom alapján beszolgáltatni. A dohány teljes árát az uradalom veszi fel, és abból a dohány árának 1/3-t azonnal levonja, a többit pedig az esetleges levonások után adja át a bérlőnek.

Kedvezőbb értékesítési lehetőség nyílik a kertészek számára akkor, ha termésüket nem a kincstárnak, hanem kereskedőknek adják el, aki exportra vásárol kiváló minőségű dohányt. Azonban ilyen eseteket is azonnal jelenteni kell az uradalomnak, mert ennek beleegyezése nélkül ezt sem tehetnék meg.

Tilos volt továbbá a kertészeknek a dohányt apránként eladogatni, vagy bármilyen módot keresni, mellyel az uradalom kijátszása lehetséges volna. Ha mégis valakit ilyesmin kapnának, akkor ”a dohányt bármily csekély mennyiségben elidegenítő bérlőnek összes dohánytermése az uradalom részére elkoboztatni fog, és az illető azonnal a negyed pontban kifejtett büntető eljárás alá esik /eltávolitják a bérletből és el kell hagynia az uradalom területét/. Azonban, hogy ilyesmire alkalom se adassák megtiltják minden bérlőnek, hogy

1. / bárhol másutt termett dohányt behozzon a pusztára,

2. / de tilos a legkisebb mennyiséget is kivinni bárhová, még ha az szárítatlan állapotban lenne is.

3. / Az uradalom a bérlők közé őröket állít, akik