Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

A dél-alföldi Károlyi uradalom gazdálkodása a XIX. század derekán

Tisza-vonaltól keletre eső vasútvonalak kivétel nélkül a Becs felé irányuló forgalomba torkollottak, és a szállítmányokat az Osztrák-Államvasútaknak adják át. Különösen azokat, melyek mezőgazdasági szállítmányokat vittek nyugat felé. /71/ A vasútépítés tehát érdeke volt mind a magyar földbirtokosságnak, mind az osztrák kereskedőknek. 1886-ban indultak meg azok a tárgyalások, melyeknek eredményeként létrejött a Szarvas-Nagyszénás-Orosháza-Mezőhegyes felé irányuló vonal. /72/ Ez a vasútvonal keresztülszeli már az egész Károlyi birtokot, és ennek folytán a piacokkal való összeköttetés kérdése is megoldódott .

Az Alföldön lévő Károlyi birtokok kapitalista gazdálkodása számára tehát meg voltak adva a feltételek. A tőkeerősség biztosította a belterjes gazdálkodás lehetőségét, és ezzel a termésátlagok növekedését. A technika- i adottságok fokozásával, a különféle növények változatos termesztésével, az ipari növények termelésének meghonosításával tették változatossá a termelést. A nagybirtok ezen előnyeivel szemben a kisparaszti gazdaságok szinte behozhatatlanul lemaradtak a termelés versenyében, mert ez utóbbinak _ semmi lehetősége nem volt arra, hogy termelésének technikai feltételeit javitsa, és ennek következtében felvegye a versenyt. Sajnálatos az, hogy a továbblépés lehetősége a kiegyezés után csak a tőkeerős nagybirtok számára volt megadva, nem pedig a számtalan kisparaszti gazdaságnak. így a megye agráréletében továbbra is a külterjesség volt a jellemző, tekintettel arra, hogy a közép- és kisbirtokosok, valamint a parasztok nagyrészében nem tudta a gazdaságát modernizálni.

A tőkeerős uradalom nagy erőfeszítéseket tett, hogy fokozza terméseredményeit. A termelés helyes ará-