Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

lé'ssz a lakodalom, Ikútte a két kisfiát, akik ojan szíp kisgyerekek lettek, hogy hetedhét országon nem léhete’tt párgyukat taláni. Amint bementek a szobábo, az öreg kirájasszony mingyá megismerte uicet 8 osztán ászt monta: Kitakaróitok innen? Nincsen itt semmi szüksíg ijen porontyokra .

Már mér kergetné ki szeginkéket ides szülém, mongya a kiráj; iszén ezek még a légynek se vitettek „ Soha se mennyetek; gyertek ide énmelléin kis fiaim, egyetek, igyatok, amit csak a szemetek, szátok mé'gkiván« Tudom úgyis,

»♦ 11

otthon nem nagyon válogathattok a harapnivalóba» Egyetek kisfiáim!

Hát bizon ezeknek se köllött a kinágotás, biz ük hozzáláttok. A kiráj még, aki sehogy se tutta éfelejteni első felesígit, hun az é'ggyik, hun a másik kisgyerekét vé'tte az ölibe. A menyasszony még ott szomorkodott mellette« Biz ára nem nagyon nizett« Osztán még még is csókúgatta ükét« Kérdezgette tíílük, hun lakik az idésaptyuk, idé'sannyuk« Azok osztán émontak mindent, amit csak tuttak, hogy ük: az aptyukat nem ismerik; de a megvan; rímisztő hatalmas kiráj, de rossz ember lehet, mer az annyukat ^kergette magátú; ap pedig ojan jó éggy asszony, hogy annak párgyát nem lehet taláni.- Má hunnan tuggyátok tik ászt, iszén kicsik vattok ti még, monta nekik a kiráj.- De azér tuggyuk mi ászt, monták neki vissza.- Hát osztán hun lakik az idesanyátok?- Ebbe meg ebbe az erdőbe; mégmonták a nevirü.

Nagyon kiváncsi lett a kiráj, ott háttá a lakodalmat menyasszonyostul, vendígestül, mindenestül együtt. Mingyá kiment az erdőbe, magávó vitte a két kisgyerekét is. Azok osztán égyenessen az idé'sannyukhó vezettík. Hát