Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

358.

Ászt mongya akkor a középső: "No majd meglesem én, idesapám, hogy ki teszi ászt." Ennek is vart az idésanynya tarisznyát, pogácsát is sütött neki; de bizon e se tutta megőrizni, mert a szalma másnap reggé csak úgy szíllyé vét hánvó, mint azelőtt.

Ászt mongya akkor a legfiatalabbik, az a fébolond forma: "Má látom, hogy észt is nekem köll megtérni. Nálom nékül nem tunnak ezek semmire se menni." A két testvirgye, mikor észt hallotta, nagyon haragudott. Ászt monták neki: "Oh te bolond, hogyha mi ketten ném tuttuk megőrizni, akkor te bolond litedre még úgy sé tudod."- Né gondúllyatok vele, az az én dogom lesz." Neki is vart az idésannya tarisznyát, pogácsát is sütött.

Amint beestélédé'tt, főment a boggya tetejibe. De ü ném alutt ám e, mint a testvirgyei, Úgy tiz óra felé égy kisegér gyütt ki a szalmábú, amelyik ászt monta neki: "Oh idés bátyám, olyan éhes vagyok, aggy égy kis é'nnivalót." Mé‘gkonyörűt rajta, adott neki égy pogácsát. "No amér attá, megmondom, hogy őrizheted mé'g a boggyát. Három mines szokott idejárni, égy réz, égy ezüst, még egy aranyminé's. Ezek majd sorba gyünnek. Mindig a legszébbikre ugorgy rá. Ágoskodik majd mindéggyik, de né gondújj vele semmit; csak kapaszkoggyál még jól, hogy le né vessen." - No észt csak rám kő bízni," ászt mongya a fébolond forma légin.

Ahogy émént a kisegér, hát nemsokára gyün ám a rézminés nagy robajjá. Csak ászt várta, hogy közel gyujjön hozzá a legszébbik nzlú, mingyá fölugrott rá. Rugdalózott az eleget, de jó megfogta ám a sörinyit. Mikor osztón látto, hogy nem birgya lévetni, mégatta magát. Mikor észt a többi méglátto, nagy zajjá továbbnyargát. Ászt mongya akkor a lú: "Akármikor lész rám szüksigéd, ha észt a rézsipot mégfújod, amit adok, mindig ott lészék