Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)

Orosházi népmesék

359.

segíteni» csak eressz é. Valahányszor szüksigé'd lesz rám, csak észt fújd meg, meg ebbe a rézruhába őtőzz fő."

Jó van, eleresztette. Úgy tizenkét óra felé gyiitt az ezüstminös. Itt is főugrott a legszé'bbikre. Ágoskodott az is eleget, de nem tutta lévetni, líegatta magát, a többiek még észalattak. Az ezüstlú ezüstsipot, még ezüstruhát adott neki, hogy szüksig esetibe csak ászt a sipot fújja még, még ászt a ruhát vegye fő.

Eleresztette észtét is. Két óra felé gyütt az aranymines. Álló, vezsd el magad, é'ccérre a legszebbikén termett. Ez is mé'gatta magát, a többiek meg enyargátak.

Az aranylú égy aranyruhát adott neki, még égy aranysipot, mit ha megfú, hát mindig segiccsigire lész. Réggé, ahogy

fölibrednek a testvirgyei, láttyák ám, hogy a boggya

*

nincsen szillyédurva. Irigykettek öccsükre nagyon, de nem tehettek ellene semmit se.

Nemsokára a város piarcán a király parancsáro fölállítottak egy nagy fenyőszálot, annak a tetejibe egy nádszálot, a nádszál tetejibe égy vesszőt, a vessző tetejibe égy tüt, a tü tetejibe égy aranyaimét. Kihirdette osztán a király, hogy aki észt az aranyalmát égy lóugrásso leveszi, annak ággyá a lányát felesigül. Amint meghallotta észt a két nagyobbik testvir, kiválasztották az aptyuknak legszé'bbik lovát, hogy szerencsét próbájjónak. De bizon még se közelítették az aranyalmát.

A fébolond forma légin is odament, először a rézruhávo. Megfújta a rézsipot, hát ott termett a lú. Rúut, hanem hápom y öl hiányzott még az almátú. De nem szót ám senkinek se, hogy ú kicsoda. Mikor a testvirgyei hazagyüttek, akkor ü má a szemétdombon kerezsgét. Másnap az ezüstruhábo őtőzködött. Mégfújta az ezüstsipot; ott termett az ezüstlú; fölüt rá, osztán egyénéssen az arany-