Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Orosházi népmesék
339. tedhét országon is túl vöt már, amikor égy nagy erdőbe ért. Ü bizony ennek is nekiindút, de megbánta ám; mer mikor kifelé akart véna gyünni, se ide, sé' oda. Ahogy körülniz, hát egy fáná éggy ősz öreg embert lát, amint a bottyára támaszkodik. Egyénéssen felétart, hogy majd attú megkérdi az utat.- Aggyon Isten jő napot, öregapám.- Fogaggy Isten, kedve's fiam. Szerencséd, hogy úgy szóllitottá, mer különben halálok halálával hász meg. Mi járotba vagy?- Hát biz én az Istent keresem. Szeretnim megverni, mer annyi kenyeret sé tud anni, amennyi éccer-éccer élig lenne.- Sohse tedd ászt fiam, úgyse találod még; hanem hogy né légyén többet panaszod, ne, itt van éggy abrosz. Ennek csak asz köll mondani: Terüjj abrosz! annyi lesz rajta az ennivaló, hogy sok! De ászt megmondom, hogy ha hazafelé migy, be né menny séhova se! Ezzé útnak eresztette a széginy embert. Amint mégy méndégél, eszibe jut, hátha mé'gcsáta az öregember. Jó lesz mégpróbáni az abroszt. Előveszi a tarisznyáéul, szíllyéteriti: Terüjj abrosz! hát annyi jobbná jobb süteminy, meg az a sok jó bor lett az abroszon, hogy u még olyat sohase’ látott. Falatozás után útnak indút; mi-ír*kor a nap lemenőbe vót, akkor írt a komája házáhó. Nem állotta meg, hogy be ne mennyén.- Hát vót-é szerencse komám?- Má csak köllött lénni, mer hiába nem szoktam semmit sé tenni. Bezzeg vót sürgís, forgás. Ittak derűre borúra, úgy hogy a mi emberünk bizony sokat öntött fő a garatra. Mikor léfekütt, ászt monta:
