Nagy Gyula (szerk.): A Szántó Kovács Múzeum Évkönyve (Orosháza, 1960)
Orosházi népmesék
336. re. Beszídbe át vele. Émonta neki ílete törtinetit. Meg ismertík egymást; az ősz öreg ember a szőrös ember vöt, akit a királyfi megszabadított, aki azútátú fogvást min dig ebbe az erdőbe lakott. Ittmaratt a bujdosó királyfi két égisz esztendeig; akkor tovább akart menni. Az öreg ember marasztáta nagyon, de továbbment. Adott a királyfinak égy aranyalmát, amibii aranyszőrü paripa ugrik ki, ha szüksige lesz rá; aranypácát, amivé a lovat kormányozza; ezüstalmát, amibü a legszebb huszárok gyünnek elő; ezüstpálcát, égy rézalmát, amibü gyalogos katonaság gyün elő, annyi, hogy sok, mé*g égy rézpácát. Lelkire kötötte a királyfinak, hogy az ajándíkra vigyázzon ám nagyon. Azzá útnak eresztette. Mént, méndégét osztán, mikor éccér égy városra ta Iáit. Itt beállott a királyhó inasnak. Nem bántotta sén ki; hát csak idegét lassacskán. Éccér hirü hozzák a királynak, hogy háborúba köll neki menni. Rettentően fit, mer kevés katonasága vót.'De ménni köllött, Mikor émentek, ászt mongya a királyfi a szakácsnének: "Aggyon nekem annyi időt, hogy a szomszid faluba émehessek; égy kis adósságom van ott, szeretnim mégkirni." A szakácsnő mer nem vót semmi dolog, eleresztette. Mikor kivü vót a városon, elővette az aranyaimát. Amint előugrott a gyönyörű szip ló, ráugrott továbbment. Elővette osztán az ezüstalmát, meg a rézalmát, s a legszé'bb katonasággal mént a király serege felé. Ez mikor meglátta, nagyon mégijett, mer nem tutta, ellensig-e vagy micsoda. "En segítője lészék király őfelsíginek," észt a királyfi monta. Megörüt a király nagyon; nem is fit osztán az ellensigtü. Ott vótak a királynak a lányai is, akik, mikor elindútak, nagyon szivesen hitták a királyfit kocsijukba beszigetni. De biz U nem mént, hanem lován
