Szatmári Imre: Békés megye középkori templomai (Békéscsaba, 2005)

Békés megye középkori templomai szakadó Békés és Zaránd megye területét is. Békés megye alakuló önállósodására egy 1203ból fennmaradt okleveles említés alapján következtethetünk. A „kiváló emlékű Imre király" oklevele ugyanis arról rendelkezik, hogy a Bihar megyében — mind Bihar, mind Zaránd és Békés környékén — beszedett vám kétharmad része a váradi egyházat illeti. ' Lehetséges tehát, hogy a Vata-féle lázadás leverését követően még sokáig nem került sor Békés megye önálló megszervezésére, s a megye csak a XII. század folyamán fokozatosan önállósult. Az államiság és a kereszténység folyamatos erősödését, az európai kultúra XII. századi magyarországi kibontakozását hazánkban — s így egészen biztosan megyénk területén is — nagymértékben visszavetette a minden visszaemlékező és későbbi történetíró szerint is jelentős pusztulást hozó 1241. évi mongol hadjárat. Ezzel nagyjából egy időben, vagyis a XIII. század közepétől kezdődően kell azonban számolnunk a falupusztásodás folyamatával is, amely először rendezte át — s ebben lehetséges, hogy a mongol támadás gyorsító tényezőként szerepelt - vidékünkön az államalapítás után kialakult településhálózatot. A korai települések ugyanis a későbbinél jóval nagyobb számban fordulnak elő a térségben, s szinte minden kiemelkedő, árvíztől védett területen megtalálhatók. Rendszertelenül, egymással feltűnően laza települési szerkezetet alkotva helyezkedtek el, lehetőleg valamilyen vízmeder mellett vagy annak közvetlen közelében. Ennek megfelelően az egyes települések területe is meglehetősen változó, de leginkább kis kiterjedésű volt. Találunk azonban kifejezetten terjedelmes területű faluhelyeket is, melyeken sok esetben a korai építésű templomok és mellettük a temetők maradványai szintén megtalálhatók. Elmondható az is, hogy a megye geomorfológiája az egész középkoron keresztül alapvetően meghatározta a térség településhálózatá65 Kiistó 1981. 30-31; Györffy 1987. 494, 504. 15 nak szerkezetét. Sajátos jellegzetessége ugyanis a tájnak, hogy területét két részre lehet osztani: a megye északi felére a Körösök völgyéhez kapcsolódó felszíni jellegzetességek jellemzőek, a déli felét pedig a Maros hordalékkúpja foglalja el. A két tájegység domborzata, talaja, felszíni viszonyai merőben eltérnek egymástól, s e különbségek a régészeti lelőhelyekben is kimutathatók, hiszen a különböző régészeti korokban a környező táj alapvetően befolyásolta az emberi megtelepedés körülményeit. A Körösök völgyében a régészeti lelőhelyek főleg a folyópartokon, azok mellékágai, kiszáradt medrei, holtágai mentén sorakoznak, s követik a különböző folyómedrek irányát. A folyóktól távolabbi ártéri területeken ugyanakkor csak elszórtan találhatók lelőhelyek. A Maros hordalékkúpján ezzel szemben a régészeti lelőhelyek látszólag rendszertelenül, igen nagy sűrűségben fordulnak elő a terület teljes egészén. Az előbbire jó példát nyújtanak a Sarkadon áthaladó Gyepes medre mellett sorakozó lelőhelyek (44. kép), az utóbbira pedig a Gyula határának déli részén feltérképezett régészeti lelőhelyek (45. kép). Az utóbbi évek megfigyelése például, hogy az Árpád-kori (X—XIII. századi) leletanyagot szolgáltató lelőhelyek között olyan kis kiterjedésű, egymás közelében rendszertelenül elhelyezkedő, szállásszerű lelőhelyek is vannak, amelyek kiterjedése nem haladja meg az 50 x 50 méteres körzetet. Ezeken a felszíni leletanyag mindössze egy-egy objektumra vagy kisebb objektumcsoportra utalhat. Ilyenekre találtunk többek között Gyulától délre (46. kép). Ezektől eltérően vannak nagyobb kiterjedésű, falukezdeményre utaló lelőhelyek is. Ezek egyikén-másikán nem egy esetben a templom helye már megtalálható, mint például a Gyula határának déli szélére eső egyik lelőhelyen (47. kép). Sokszor a fejlődés félbeszakadását, a telep korai pusztulását bizonyítja e lelőhelyeken, hogy « Jankovich 1991. 156-157, 167-168; MRT 10. 7-9. 67 Jankovich 1991. 159, 166-168; MRT 10. 25-26.