Makkay János: Vésztő-Mágor. Ásatás a szülőföldön (Békéscsaba, 2004)

A TEMETKEZÉSEK A temetkezési szokások története úgy alakult, hogy a halottégetés viszonylag későn jelent meg, nem sokkal korábban, mint amikor a tiszapolgári kultúra embere élt. Előtte a korai őskőkor középső szakaszától kezdve (nagyjából a neandervölgyi ember idejétől, tehát kb. százezer évvel ezelőttől) az volt az általános szokás, hogy a holttestet temették el (ha egyáltalában eltemették). A magyar tudományos nyelv ezt szebb szó híján hullatemetésnek nevezi, ha nem akarja használni a téves csontvázas temetés kifejezést (hiszen csontvázakat nagyon ritkán temettek el, csak a megtalált maradvány a csontváz). Az eltemetés általában összezsugorított vagy kuporított helyzetben történt: felhúzott lábakkal és a test elé hajlított karokkal, esetenként szorosan össze is kötözve az elhunytat (all. képen látható, koporsóba temetett tiszai kori holttestek két lábát össze kellett kötözni ahhoz, hogy ilyen szorosan feküdjenek egymáson). A megkötözés okát általában a halál után a másvilágon tovább élőnek - és a hátrahagyottakkal szemben nem mindig barátságosnak - vélt halottól való ősi rettegéssel magyarázzák. 11. kép: a tiszai kultúra koporsóba temetett és okkerfestékkel beszórt halottai, a 7., a 13. és a 36. sír (a részletekre lásd a sírtáblázatot!) 40