Makkay János: Vésztő-Mágor. Ásatás a szülőföldön (Békéscsaba, 2004)

A régészet tehát tiszapolgári kultúrának nevezi az ilyen edények és társaik körét. A magyarországi rézkor három szakasza közül a legkorábbiba, a korai rézkorba tartoznak, a III. évezred közepe táján készültek (a 3. képen a 3. rétegek). A korszakbeosztás - és általában minden nagyon régi emberi időszak - egy-egy fontos, esetenként kizárólagos eszközanyag után kapta a nevét. A fémek ismerete előtt voltak a kőkorok: őskőkor, középső kőkor és újkőkor. Tartamuk hozzánk közeledve egyre rövidebb: több százezer év, tízezer év, 3-4 ezer év. Az őskőkor az emberré válással indult valamikor. Az utolsó szakasz, az újkőkor kezdete világrészenként változik, nálunk úgy Kr. előtt az V. évezredben köszöntött be. A kőkorokat követték a sokkal rövidebb tartamú fémkorok: a réz, a bronz, majd a vas (nálunk a harmadik évezred valamelyik korai századától a római hódításig terjedő idő). Annak a sorrendnek megfelelően, ahogyan az egyes fémércek olvasztási hőfoka, majd az ötvözés bonyolultsága lehetővé tette a korai fémművesek számára a tömeges kiolvasztást és megmunkálást. Először érthetően a termésérc formájában is előforduló, akár hidegen is kovácsolható és a természetben elég gyakori réz, majd nem sokkal később az arany és az ezüst felfedezésére, használatára és feldolgozására került sor. Ez jelentette a kőkorok, jelesen az újkőkor végét. A rézét a bronz előállítása követte, már nem fémércekből, hanem a megolvasztott réz és arzén, réz és ón, ritkábban réz és antimon ötvözésével. Egy igazi, új, a természetben nem létező műanyag jött ezzel létre. Lényegében egyidőben a szintén műanyag 6. kép: csőtalpas tál az 1986. évi 6. sír megmenekült leletei közül 22