Natura Bekesiensis - Időszakos természettudományi közlemények 2. (Békéscsaba, 1996)
Molnár Zsolt: A Pitvarosi-puszták és környékük vegetáció- és tájtörténete a középkortól napjainkig
A táj képe a középkor századaiban (X-XVII. század) A XVIII. századot megelőző időkből részletes térképanyagok hiányában csak szórványos írásos emlékekből kaphatunk adatokat a táj vegetációjáról. Több forrás is azt sugallja, hogy az Alföld középső részének erdősültsége a középkor századaiban nagyon alacsony lehetett (Blazovich, 1985; Rapaics, 1918). Feltehető azonban, hogy az akkori utazók a domb- és hegyvidékek korabeli erdősültségét alapul véve a kisebb-nagyobb alföldi erdőfoltokat nem tekintették erdőségeknek, nem emlékeztek meg róluk, sokkal inkább a hatalmas pusztákat tartották fontosnak megjegyezni, jellemezni. A folyók mentén minden bizonnyal megvoltak még a puhafás ligeterdők. Rapaics (1918) mutat rá, hogy az erdők valós állapotáról azért nehéz biztos megállapításokat tenni, mert "megfelelő irodalmi válogatással az Alföld erdőssége illetve erdőtlensége is 'bizonyítható' ". A vizsgált területről az első konkrét erdőadat az, melyben feljegyzik, hogy Szent Gellért a makai erdőben állított fel remeteséget (apud Szeremlei, 1900). A Makó környéki erdőket a XIII. században is említik (sylva glandium Ladány, silva . . . Ereztuen Makofalva, silvis . . . Ereztewen Szent Lőrinc, in Győrffy 1966). Később ugyanezekről az erdőkről emlékezik meg egy oklevél, melyből megtudhatjuk, hogy "makkos erdő" létezett Ladán és Zombor között (apud Szeremlei 1900 és Blazovich 1985). Akkoriban ez volt az egyetlen erdő a környéken, ahol épületfát lehetett szerezni. Ezen információk alapján feltehetjük, hogy az erdő keményfaligeterdő volt, hiszen a másik három, a térségben potenciálisan előforduló erdőtársulás a puhafás ligeterdő, a sziki tölgyes és a tatárjuharos lösztölgyes - fája nem alkalmas épületfának. így valószínűsíthető, hogy a XIV. században már nem volt folytonos a Maros-menti kemény faliget-öv. 71