Kisházi Gusztáv - Kiss A. János - Nagy Szilvia: „Istennek dicsőség-egymásnak segítség!” - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 8. (Békéscsaba, 2016)

Kisházi Gusztáv: Tűzoltás és tűzoltóság Békéscsabán, 1865-1948 - Tűzoltás és eszközei

vízipuska, amely nem más, mint egyik végén lövőkében végződő sárgarézből vagy fából készült cső, amelybe tömítetten mozgatható kézidugattyú van. A vödörnél annyival volt előnyösebb, hogy segítségével a tetőre is fel tudták juttatni az oltóvizet. A vízipuska egy szívásra kb. 1-2 liter vizet fogadhatott be. Városunk utoljára 1865-ben vásárolt belőlük 4 újat, 1887-ben pedig magánházaknál még fellelhetők voltak. A kocsifecskendők nehézkesen mozgatható, masszív faszerkezettel készültek. Szívóművel - egy kivételével - nem rendelkeztek, tehát medencéjükbe vödörlánccal vagy lajtból kellett a vizet bejuttatni. A szívó-nyomó rendszerű egy darab fecskendőt a kocsisok nemigen szállították a tűzhöz, mert éppen az volt a legnagyobb méretű, továbbá működtetése 12 embert igényelt. Egyébként is idegenkedtek igénybevételétől, mert az alacsony vízhozamú ásott kutakat hamar kiapasztotta, így inkább a helyszínen lévő többi fecskendőt használták. A tűzoltás módszereiben, a szerek kezelésében alig jártas lakosság a kiterjedtebb tüzet csak nagy károkozással tudta megfékezni. „Megszokta a tüzeseteknél előforduló rendetlenséget, hogy kiki teszi azt, amit akar, oda megy, ott segít, ahol neki tetszik, saját belátása szerint. Nem volt mega népnek az a gyakorlottsága, nem volt meg az a hidegvére, amelyre mint a csatában a katonának okvetlen szüksége van az igazi gyakorlott tűzoltónak. ”

Az 1880-ban létrehozott városi önkéntes tűzőrség jelentősége éppen abban állt, hogy legalább jelenlétükkor lehetett úgy-ahogy szervezetten oltó magra számítani. Beavatkozásuk eredményessége nem csupán rajtuk múlott, mert a szereket és felszereléseket a városházáról a városi kocsisok a jelzéstől kiszámíthatatlan idő múlva szállították a tűzeset28