Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)
Szökés a hadifogságból
Visszamenve a váróterembe Dániel szakaszvezető bajtársunk azzal fogad, hogy O nem megy Orsának, mert ott biztosan elfognak bennünket, hanem O észak felé menetel, és ott az erdőségeken keresztül próbál átszökni. Sok szerencsét kívántunk neki, s elbúcsúztunk azzal, hogy ha hazaér, írjon a csabai címre. Mi meg tovább pihentünk, mert a lábunk feltörései kiújultak a gyaloglástól. Kissé deprimált Dániel rosszhiszeműsége Orsával kapcsolatban. Felcser mondta is, hogy jó volna egy vonattal visszautaznunk Szmolenszkbe, és ott a táborban jól kipihenni magunkat, hogy azután frissen kezdhessük újra a nehéz harcot a szabadságunkért. Mert nehéz volt! A gyaloglás fárasztó, s bizony találkoztunk visszafele haladó fogolytársakkal, akik elvesztették minden reményüket, és megijedtek a rémhírektől, amiket hallottak. Ezekről a rémhírekről beszélgettünk, melyek szerint az Orsánál elfogott hadifoglyokat megverik, lehúzzák csizmájukat, vagy bakancsukat, kizsebelik és börtönbe zárják őket. Ott aztán várhatjuk szabadulásunkat! De csend! Ismét fütyül egy vonat. Kirohanok! Látom, hogy Moszkva felől hozza a vonat az invalidus hadifoglyokat. Rögtön visszafutok a váróterembe. Felcsernek súgom, hogy a kipakolt hátizsákokat, holminkat hagyjuk itt, hogy az ajtóban álló rendőr mit se vegyen észre, és fussunk ki a falu felé néző ajtón. Megkerülve az állomás épületet a peronra jutottunk, és ott egy vasúti kocsi előtt megállva kérdeztem:- Magyarok vagytok?- Igen!- Felvesztek bennünket? Hadifogoly tisztek vagyunk!- Mi is, gyertek! - hangzott a bíztató válasz. Gyorsan beszálltunk a III. osztályú kocsiba, és a bajtársak egy-egy katonasapkát nyomtak a fejünkre, amikor a vonat velünk együtt megindult Orsa felé! A váróterem ajtajában álló rendőrnek búcsút integettünk, és könnyű szívvel testáltuk rá a váróban hagyott hátizsákjainkat, kitűnő borotvakésemet, és egyedül a fényképeimet - melyeket én vettem fel a magam készítette fényképezőgéppel - sajnáltam. A fényképezőgépet még a szmolenszki műúton, gyaloglás közben dobtam el, mert a kemény cipőtől feltört lábamon 100 tűszúrást éreztem a hólyagok miatt. Akkor a nehéz súlyoktól meg kellett szabadulnom, mint a süllyedő hajón szokás. Az én hajóm azonban nem süllyedt el, ellenkezőleg, a szabadulás felé tartott velem a vonat! Egy fél óra alatt Orsára érkeztünk. Vajon itt mi vár reám? 145
