Galli Károly: Az I. világáború forgatagában - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 6. (Békéscsaba, 2015)
Hadifogságban
Összebarátkoztam Bedő Sándor ügyvédjelölt kadéttel, aki felvidéki zsidófiú volt, szegény falusi kocsmáros fia. Kitűnő tanuló lévén egyetemre került és király gyűrűs jogi doktor lett. Pozsonyban nevelősködött Erdődi grófi családnál, majd titkár lett és sokat utazott a gróffal, s a végén a grófkisasszony magával vitte őt Párisba, amikor valakihez hozzáerőltették volna. Azt nem mondhatom, hogy Bedő szöktette volna meg a grófkisasszonyt, mert neki az útiköltségre sem lett volna pénze. Párisban 6 hónapig éltek, míg végre a kisasszonyt haza bírták csalogatni. Sándor igen jóképű, szép fiú volt. Anyanyelve tót volt, és csak az elemi iskolában tanult meg magyarul. így hamar bírta az orosz nyelvet, táborunk tolmácsa lett, „perevócsik”, mint az oroszok mondták. A tábor parancsnoka egy kistermetű, szakállas görög eredetű ezredes volt. Ezzel a tábor ügyeiben ő tárgyalt. Az ezredes kellemes, jóindulatú parancsnokunk volt. Akkor volt ingerült velünk szemben, ha a fronton vereséget szenvedtek az oroszok. Nem kell azonban azt gondolni, hogy a hadifoglyoknak ilyen jó dolga volt Oroszországban. Ellenkezőleg, a helyzetük általában nem felelt meg a nemzetközi egyezményekben előírottaknak sem. Nekünk Sarapulban kivételesen jó bánásmódban volt részünk Rodeus ezredes táborparancsnok jóvoltából. A nyugati államokban összehasonlíthatatlanul jobb dolga volt a hadifoglyoknak, életük, egészségük nem volt úgy kockára téve, mint itt Oroszországban. Különösen a legénység helyzete volt tűrhetetlen. A nemzetközi egyezmények alapján a legénység fizetést nem kapott, így élelmezésükről, lakásukról, ruházatukról éppen úgy kellett volna az orosz államnak gondoskodni, mint a saját katonáikról. Az étkezési fejadag eleinte meg is felelt a követelményeknek, de később a táborparancsnokok kapzsisága azt lecsökkentette, és sehol sem volt az elegendő. Táplálékuk csaknem mindenütt kizárólag hajdinakása és káposzta volt. Húsételként pedig szárított halat kaptak, amit nehezen szokik meg az európai gyomor. Lakásuk sem volt megfelelő, mert a munkahelyhez közel sokszor földbeásott odúkban, vagy deszkából összetákolt bódékban voltak sűrűn elhelyezve. Ruházatukról meg éppen nem gondoskodtak, pedig a munkában az is gyorsabban kopott. Takarójuk nem volt, soknak köpenye sem, bakancs nélkül, rongyokba és szalmába csavart lábakkal jártak, vagy dolgoztak hóban, vízben. Ha pedig a hidegtől, fáradtságtól, a gyenge élelmezéstől dolgozni nem bírtak, kancsukával hajtották őket a munkába! Sem orvos, sem gyógyszer nem állt a rendelkezésükre, százával pusztultak el olyan betegségekben, melyekből kigyógyíthatták volna őket. Mindig csak a betegség utolsó stádiumában utaltak be valakit a kórházba. 112
