Bárdos Zsuzsa: Betűvetők konok akaratjáról - Munkácsy Mihály Múzeum Közleményei 2. (Békéscsaba, 2014)
Életművek idézése - Sinka István, a nyomtalanul elmúló életek krónikása
70 Életművek idézése Bajkó-ér. Sinkánál minden és mindenki azonos önmagával: „És minden este vendégek jöttek, / várta őket a birkaállás:/két nagyhajó, öreg ember, /ezeket mosom most ki az időből, /jó énekes Mados Györgyöt, / a hosszúéletű gulyást, / ki nékem annyiszor nótázott öregen is, /vagy mosolygott bágyadtan,/ha a nyelvem pörgött, apásztomótát utána dalolva,/sJuhai Boncost, szegény öreg/nem tudta már nézni a lángot, / ült a gyepen, / magában tűnődött, / csak én cirógattam néha a bajszát, /s ilyenkor mindig megáldott, / az éveim számát meg fába véste. /Szerettem őket. Ők is cselédősök/fiai voltak” (Pásztorének). Műveinek egy része bírálható világnézetéről tanúskodik. A fölötte álló urakban, a zsidókban, németekben idegenségüket kárhoztatta. Arról sem szabad azonban elfeledkeznünk, milyen egyértelműen határolta el magát a nemzeti szocializmustól, kommunizmustól: „Ha fognám és visszalapoznék / Ókönyvekben és alapoznék / Arra valamit, hogy mint írták/ A történelmet: csalódnék ám nagyon, / Mert kajsza ujjal írták pofaszakállasok / És aranyért... És ma is:/ Egy kicsit taknyosok, egy kicsit nyálasok / Az utódaik... Csak az ordít, aki / Nincs bent a csonttoronyban” (Denevérek honfoglalása). Nem volt tudatos költő. 1945 utáni, számadásként is értékelhető lírája pátosz- mentesebb, egyszerűbb. Horizontja tágabb. Életművének súlyát adja, hogy versei az általa megéltekből építkeznek: nála „Súlyos parasztok sírtak az időben, / mint árva lelkek síri lepedőben”. Sinka nem vált Petőfi és Arany örökösévé, hiszen nem a népies stílusra, hanem az archaikus balladák nyelvére támaszkodik. Versei közül a rímes, ősi nyolcas ritmusú, népdalszerű énekekhez hasonlók: „Mutatófába Piroska / Belevéste: Sinka Pista... / Nevem, nevem, szegény nevem!/ Mögötte ott a végtelen.” (Nevem a végtelenben). Kozmikus képek ellenére és azokkal együtt a pásztorból lett tollforgató belesüllyedhet a bihari feketeföldbe, melyet azonban jó időben a kavargó szelek az Istenig repíthetik: „Nem kell nekem nyárfaszekér / Leszek én csak nyárfalevél. /Játék az Isten kezibe / S tűnök a magyar semmibe” (Nyárfalevél). Költészetének formai megoldásai inkább emlékeztetnek az Erdélyi Zsuzsanna: Hegyet hágék, lőtöt lépék című gyűjtéséből ismert imádságokra: „Maradjál mellettem, Uram,/Ne maradjak mégse magam. /Lásd be, mily borús az estém, / Sírok csillagaim vesztén. / Mert szép csillagaim voltak. / Előtted is meghajoltak. / A legszebbik a remény volt, / Kicsi volt, de az enyém volt. / Mondd meg, Uram, hova tetted, / Adjad vissza, ha elvetted. / Neked van sok más csillagod, / Mit vesztesz, ha visszaadod?/ De én végképpen elestem, / Azt az egyet ha elvesztem... /Lásd be, Uram: egy vad legény, / Kis csillagát kéri szegény” (Csillagvesztés). Izgalmas kísérlet formai könnyedséggel, mégis mélységes gondolati tartalmakat sugalló költők műveivel egybevetni alkotásait. Vajon az intertextualitás értői az utánzás vádjának sutba dobásával, a művek egybeszövése, újraélesztése elméletének birtokában hogyan magyaráznák a következőket: „Ábrányka álmos, pihen a réten, ringatja magát lapulevélen. Forgószél őrzi, tündér az anyja.” (Sinka). „Bóbita, Bóbita álmos, elpihen őszi levélen. Két csiga őrzi az álmát, szunnyad az ág sűrűjében” (Weöres 1935). A későbbi kötött formák ellenére írásaiban megmaradt az ősi kezdetlegesség:
