Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)
a drótostót, s ezeknek a vándorló embereknek mindnek megvolt a maga megszokott helye, ahol „lekovártélyozott", enni adtak neki, s az estében ide borult a rét mögé a messzi hegyek árnyéka, ahogy mesélt a tót. Jött a köszörűs, (az mindig a kocsma előtt állt meg), sivalkodott a köszörű, s úgy hajtotta féllábbal, mintha az életét, a bolyongó csavargó életét bíztatná. A kékítős-zsidó hozta a kékítőt, cipőfűzőt, pertlit, gombot, ez síppal jelezte, hogy megjött. Ezek a kóborló emberek minden útjukban itthagytak valamit a távoli világból. Az asszonyok világában a történelmi nagy idők, így a szabadságharc is, nem tragédiák. Mint ahogy nem tragédia a halál, a sírás sem, olyan valamik csak, mint valami szörnyű vihar, amely átzúg a falu felett, utána tört gallyak, letépett favirág marad, s valami dermedt csend a délutánban. Feszült izgalom, szivet remegtető visszhang a lélekben, amiről lehet mesélni, színezni, izgulni. A mai asszonyok is csak a katonanótákat ismerik a szabadságharc korából, s olyasmi történeteket, amiket nagyanyjuk is már csak hallott: tele volt a falu megszálló oroszokkal, aztán disznóvágás ideje volt éppen. Bement egy házhoz az orosz, aztán csak ült, s csak sóhajtott. Hej, hej ! Itt jó. Maradj itt! biztatták az asszonyok. Nem lehet, nem lehet. Kesergett a katona, s csak sóhajtott tovább. Nem tudnak sem Rulikovszkijról, akiről Váradon utcát neveztek el, s egy temetőt. Az első világháború előtt a legnagyobb szenzáció az volt, ha elmentek Váradon a színházba. Az ugrai asszonyok ma is szeretik a színházat — ezt látnak legkevesebbet — s még ma is emlegetik az akkor látott darabokat. Egy nyolcvanon túli öregasszony az első színházi látogatására így emlékszik: „Láttam, hallod, hogy egy férfi, meg egy nő bejöttek. Azok ott egyeznek, csak egyeznek, aztán elkezdenek táncolni. Dalolnak. Azt mondja, hogy: Vót nékem szép tanyám, túl az Óperencián..." Az első mozira így emlékszik: „Ótán... voltam moziba. Az már soká volt. Egy fiatalember lóháton nyargalt, gyönyörű szép fák közt nyargalt el. Egy nővel találkozott. Annak megfogta a kezéig aztán megcsókolta. Az a zöld vidék, gyönyörű volt..." Ez az öregasszony a Biblián és imádságos könyvön kívül egyetlen regényt olvasott, Szabó Pál: Emberek című, legelső könyvét. „Az szép volt. Meg igaz"; Így emlékezik rá, egyébként sern újságot, sem másmilyen lapot nem olvas. Egy fiatalabb asszony, aki Váradon „egy fillér ára cukrot sem vettem, csak legyen pénzem színházra", emlékszik minden darab címére (írójára nem) annyira beleélte magát a játékba, hogy belekiabált. Mikor a „Szeretőt" adták, a drámai jelenetnél így kiáltott a feszült csendbe: „Jaj teremtő Isten, hát nem agyonlőtték!" Nevetett a fél színház. Egyik alkalommal meg valami „úri jelenetnél" sok edényt ejtett el a szobalány: „A tályog egye meg, hát eltörte azt a sok szép edényt!" Ilyen színházba járó asszonyok aztán otthon elmesélték mit láttak, hogy mondták, s már terjedt is szomszédról-szomszédra, csak-