Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

a falun jó darabon, ahol ismerősök jönnek-mennek, a kútnál nem ácsorog, nem illik dologidőben, de azért mégis úgy vonul végig a falun, mint a tisztaság és szorgalom. De újabban a nagylány jár a tanácsházához, hiszen jobban tudja az új élet új ügyes-bajos dolgait, mint az anyja, vagy akár az apja. S a mai 15—20 éves. nagylányok, s a 30 évvel ezelőtti nagylányok életében ez a közös vonás. Ami eltér, azt az iskola adta, a nyolcosztályos, irodalmat, történelmet tanító iskola. Mert például a 20-as évek végén, s a múlt háború alatti időkben is hasonló módon éltek a lányok, a faluközösség így kívánta, de az akkor 6 elemis iskola írni, olvasni megtanította ugyan őket, de szinte vigyázott, hogy egy határon túl ne lásson, ne tudjon. Akkor Lányegylet működött a faluban (most meg az a baj, hogy semmilyen sincs), melynek vezetője mindenkor a papné volt. A református egyház régi nagy szerepe a falu életében ekkorra elfáradt, s a papné már nem tudott mit adni a falu lányainak. Az egyesület estéin még megjelent ugyan a kézimunka, de egyébként csönd, végzetesen nagy csönd a lélekben, annyira mély, mint a téli esték. S akkor felcsendült „Elindultam szép hazámbul..." s más szép, igazi magyar nóták, amit tovább vitt a ritka téli éjszaka, s könyvlapok fölé hajoltak, versek sorai rakódtak, magyarul, az ő életükből szövött érzések, s a nagylányok elvitték ezt a fonókákba, a hosszú téli esték belecsendültek a valóság mély és szomorú terhébe. Ezt csak ezért, hogy a lélek megremeg arra, ami igaz és szép. Csak a kézimunka maradt a régi förtelem, és szívetsirató, hiába hangzott el azóta idefent, lent a nagy időket élő, mocsár és nád világától süppedő falut úgy fojtja, fojtogatón, mint a hínár* A falvédő, a kispárna, amibe bele kellene, hogy varrja a nagylány szívének minden kívánságát, olyan suta és idegenen rikít a falról: „Az én férjem csendes, rendes, szereti a jó ebédet" és hasonlók. A paraszt soha nem mondja, hogy férjem, csak az uram. És nem kiabálja világgá, hogy nagyszerű ebédet ettem. Általában: a hétköznapi evésből nem csinál kultuszt. Az a lakodalmakra marad, amikor csak az evésnek él. De ezt a maga helyén. A nagylány még válogathat is — módjával — az ennivalóban. Amit nagyon szeret, az anyja megfőzi neki. Ha nem jól érzi magát, „ledől" kicsit. (Mert a lány kis betegséggel világért le nem feküdne, megszólnák érte. Ugyan mi baja lehet egy lánynak? Csakis „az" a baja biztosan). Ruhástul fekszik le pár órára a vacokra, vagy a díványra. Mindez a nagy kényelem nem azt jelenti, hogy valamit is visszaélne a lány az apjával, vagy anyjával szemben. Ha mégis hajlamos rá, az anyja még 20 éves korában is végigkorcol a hátán valami kezebelivel, a paraszti világban az ilyenféle verés csak figyelmeztetés.