Bertalan Ágnes: Asszonyok, lányok Biharugrán (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 42-43. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1963)

menyasszonyi holmik között, mégis minden háznál ott van. Egyik legrégibb darab az Alsósoron 1836-ban készült, s könyvet vagy pálinkát tartottak benne. Ezek virágosak voltak. Nagyon egyszerű vonalakkal, alól cserép, s ebből ágazik kétfelé két almafaág, egy-egy almával, s koszorúba hajló almafavirággal. Az ennél cifrábbaknak is alapmotívuma az alma gallya és virága, meg a tulipán. A régi cserépfazekakat, cseréptálakat, amikkel tele volt aggatva a pitar fala, mára végképpen kiszorította a zománcos edény és a porcelántányér. Mindennapos használatra a család báldog edényt használ, ez nem törik. Vasfazék, nagyanyáktól öröklődve, ma is van használatban. Az edényt hamuval meg homokkal súrolják, de megveszik már a Vimmet is, bár ebből még kevés fogy. Az ugrai asszonyok nagy általánosságban tisztán tartják edényeiket. Az említett üstben való kifőzés évente kétszer történik, a napi mosogatás nem annyira pontos. A mosogatóvízben elmossák, a lágymosóval megtörlik (mosogatóruha, jól kifacsarják) és már teszik is helyére. Telázsiba, vagy régről maradt falba épített polcra, ami a konyhaajtó megett van. De kerül belőle a kamorába is sőt a porcelán tányérok, tálak, csuprok bent a szobában a szekrény tetején, a poharak, kancsók pedig a kaszli tetején vannak. -Régen asztalszékről ettek, jobbanmondva a családfő. Kisszéket tett mellé, ráült, s ott evett. A család többi tagja ott evett, ahol tudott. Küszöbre ült, a kemenceszája előtti kispadkára, vagy éppen állva, hátát neki támasztva a spór oldalának. Ma asztal van minden konyhában, ahol télidőn a napi kétszeri (nyáron háromszori) étkezésnél körülülik a családtagok. Hogy az asszony utoljára ül le, az fel sem tűnik senkinek. Magától értetődőnek tartják, hiszen, ahol nincs nagylány, ő rak az asztalra mindent. Nyáridőn leül a küszöbre, lábát kinyújtja, s egymásra rakja, s kézből eszik. De ahol több a gyermek, ott azok közül is kerül a földre; lábát szétveti, s a tányért a földre teszi, úgy eszik. Az asszony mosogatás után éppen csak meghúzgálja kicsit a konyha földjét a nagyja szeméttől, (nem sepernek sűrűn, mert száll a por a falra) de általában csak a reggeli takarításkor sepregetnek. Nyáron fellocsolják elébb a földet, valami rossz báldogot alól kilyukasítanak, vagy ócska tejescsuprot, vagy éppen virágcserepet, amelynek alján ugyís lyuk van, s azzal nagy karikát kezdenek, s mindig kisebb, kisebb kört locsolnak a vízzel. Aztán megint nagyobbat lendül a kéz, s kezdi elölről. A benti takarításhoz tartozik még a vizes edények, kanták, tisztán tartása. A régi csecses korsót mára felváltotta a zománcos vizeskanna, a minek helye mindig az asztal alatt van, ahol is deszkán áll. A kannákat rendszeresen súrolják, s minden „merítésnél" (ez még a régi földutak világából maradt mondás, amikor is mindenkinek volt vízhordó kötele, (kenderkötél) s rákötötte az edény fülére, s úgy merítette meg), kiöblintik, rázzák a kannákat. A kannafedőt használják ivó edénynek, abból iszik a család. A maradék vizet kilöttyintik a földre, s a mezőn is, amikor többféle ember iszik egymás után például üvegből, elébb belefújnak, aztán isznak, s