Katona Imre: Parasztságunk életének átalakulása (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 37-38. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1962)

nagy elhagyatottságban és elnyomatásban születtek meg: a szegény embereknek határtalanul gazdag a képzeletük! A paraszti alkotás a maga mértékével mérve és a maga helyére állítva . csodálatos mű, nagyszerű tett, hiszen a szakadatlan munkában eltöltött idő szabadon maradt röpke kis hézagaiba szorulva keletkezik, s ezenkívül még mennyi a korlátja. A népművészet minél kevesebb eszközzel minél többet igyekszik művészien kifejezni az ember és a világ végtelenségéből, — írja Erdei Ferenc.

0 Mint mindenben, szellemiekben is önellátó volt ez a társadalmi csoport és így vagy úgy, de feleletet talált a természet kérdéseire is, és megtalálta művészi vigasztalását is társadalmi elesettségében. E paraszti művészet kollektív, névtelen és hagyományos — szoktuk mondani —, ezzel azonban korántsem merítettük ki még csak főbb ismérveinek felsorolását sem, bízvást hozzátehetünk még néhány ilyen fontosat, mint pl. alkalomszerű, életképességében állandóan megújuló és hasonlók. Ami azonban egy zárt áramkörön belül erőssége, egy bizonyos körön és ponton túl gyengéjévé válik: így a népi díszítőművészet alkalmazott népi iparművészet, amelyen belül nem, vagy alig különülnek el az egyes művészeti ágak, kevés, vagy egyáltalán nincsenek is iskolák, kiemelkedő alkotóművészek, de ehhez hasonlatosan a szóbeli előadás és a kotta nélküli zenekíséret sem fejleszthető pl. szimfonikus zenekarrá, ill. többtételes szimfóniává. De így van ez a tánc, a játék és egyéb művészeti ágak viszonylatában is. A népművészet újkori alakulása pedig inkább az elmúlás, mintsem a megújulás felé mutat. Ezt lássuk most közelebbről. A polgári fejlődés felfelé ívelő szakaszán még úgy látszott, hogy parasztságunk megtalálta helyét és ennek megfelelően tovább tökéletesítette művészi önkifejezési formáit is; ebben az említett korszakban — a 19. század,második felében — a paraszti tömegek alkotókészsége megélénkült: olyan gazdag műformákat teremtettek díszítésben, táncban, dalban és egyebekben, amelyek máig szinte klasszikus mértékül szolgálhatnak, és ezenkívül ez az időszak volt a magyar népköltészet általános megújulásának, tartalmi és formai gazdagodásának utolsó nagy reneszánsza is. Nagyjából a századfordulótól számíthatjuk azt az időpontot, melytől kezdve maguk az alkotók és „műélvezők", tehát a nép egyre szélesebb tömegei lettek hűtlenek saját korábbi szellemi termékeikhez, és más úton — a társadalmi torzulásból következőleg felemás módon — kerestek saját megítélésük szerint fejlettebb és modernebb művészi önkifejezési formákat és lehetőségeket. Ez a szellemi „kivetkőzés", elfordulás egyrészt nem volt maradéktalan, másrészt építőkövecskéi, elemei sem épültek bele egy nemzeti kultúra épületének szilárd alapjaiba. A szóbeliség, a hagyományosság és egyéb jellemző kulturális jegyek kényszerűen továbbéltek a parasztság alsóbb, szegényebb rétegeiben, miközben már a felső, gazdagabb rétegek régóta egy meglehetősen heterogén és 9. Futóhomok. A Duna-Tisza köze. (Bp.) 1957. 259.