Katona Imre: Parasztságunk életének átalakulása (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 37-38. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1962)
kétes értékű városi-kispolgári álkultúrát próbáltak adoptálni. Később több-kevesebb intenzitással minden téren meggyorsult a városi-kispolgári formaelemek beözönlése, s a régi, hagyományos formák csak helyenkint, egyes paraszti rétegek és korosztályok körében maradtak fenn ideig-óráig. A két háború között a paraszti kultúra maradandó alkotásait az uralkodó osztály igyekezett saját céljaira gyümölcsöztetni, de egészében véve a parasztság polgári műveltség felé való szinte görcsös törekvése minden felhasználási vagy megmentési szándékot zátonyra futtatott. A fejlődés ellentmondásossága természetesen e téren is megmutatkozott; egyrészt a két háború közt a polgári fejlődés a hagyományos népi kultúrát egyre alaposabban felszámolta, másrészt viszont a félúton való kényszerű megtorpanás miatt egy ideig korszerűtlen színvonalon konzerválta. Az egyes művészeti ágakat tekintve, a népi díszítőművészet megújulásának pl. nem voltak többé meg azok a társadalmi feltételei, amelyek alapján a nép ki tudta volna fejezni az új élet élményeit és mondanivalóját. Mint mindenben, itt is kimutatható a polarizálódás: részint hallatlan egyszerűsödés, részint pedig ízléstelen eltúlzás és formai öncélúság jellemzi a parasztművészetnek ezt az un. kereskedelmi korszakát, amikor a díszített tárgyak javarészt nem saját használatára, hanem a polgári, kispolgári megrendelők igényeinek megfelelően készültek. Előrelátható volt, hogy a felszabadulás egyrészről lezár egy korábban megkezdődött folyamatot, másrészt felszabadítja a nép művészi erőit, valóban így is történt: a népművészet életrevalóbb ága hivatásos iparművészetté, tehát az egész nemzet művészeti szükségleteire termelő iparággá vált. A kibontakozás útja azonban nem volt könnyű: a szövés-hímzés és szőttes-készítés pl. anyagellátás, értékesítési nehézségek és egyéb okok miatt sokáig ingadozó volt, a művészi kerámia továbbfejlesztését ezeken kívül még a mesterek számának megfogyatkozása és az utánpótlás hiánya is akadályozta. Bizonyos idő elteltével a háziipari, kisipari szövetkezetek, valamint a bel- és külföldi értékesítés megszervezése oldotta meg az említett problémákat, persze korántsem a művészieket. Ami az utóbbit illeti, eddig általában az az irányzat bizonyult életképesnek, amely a táji hagyományokra építve tartalomban is, formában is fokozatosan igyekszik kielégíteni a modern igényeket. Ezeket a vállalkozásokat egyre növekvő kereslet és forgalom jellemzi, némely vidéki centrumban nem egyszer 100 főt is foglalkoztató népművészeti házak létsültek, amelyek termékei nemcsak határainkon, hanem még a tengereken túlra is eljutnak. íme, a zárt földrajzi határok közé szorított népművészet az iparművészet „rang"-j ára emelkedve milyen hamar megtalálta terjeszkedési útját! De eredményei otthon is belekerültek a hivatásos iparművészet véráramába; erre csak egy példa: az egyik „névtelen" népi alkotó az Iparművé-" szeti Főiskolát elvégezve próbálja szűkebb hazája díszítőművészeti