Katona Imre: Parasztságunk életének átalakulása (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 37-38. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1962)

— ha persze tévesen is — sokáig azonosítható volt nemzeti kultúránkkal; az említett feudális maradványok konzerválják az elmaradt tudatformákat, amely formák közül a szívósabbak beépülnek ugyan a parasztpolgári kultúrába is, e feudális parasztkultúra tehát átalakul a kapitalizmusban, de felemás módon, széttöredezve és egyes darabjai már nem egységes parasztarcot tükröztetnek, hanem a tárdalmi csoportokét. Nyugaton a korábban polgárosult parasztság kultúrájába a folklór sokkal szervesebben beépült, mint nálunk és századokon át (a 16-tól a 19. századig) fennmaradt, míg nálunk 1848 után viszonylag rövid idő alatt virágzott el. Nem volt igazi polgári kultúránk. Hogyan fejlődik mindez a szocializmusban, mi a helyzet ma? Úgy gondolom, erre kell még feleletet adni. A feudális jobbágyfalu életét a természet és a társadalom szinte megföllebbezhetetlen törvényei irányították, ezt a bonyolult, összefüggő, hagyományos konvenciórendszert nevezték a magyar néprajzi kutatók a parasztélet rendjének. A látszatra változatlan tájék és a szabályosan változó idő volt az a keret, amelybe a jobbágy élet illeszkedett, s amelyet belenyugvással vettek tudomásul, de ugyanilyen felettes hatalom volt a társadalom is, írja erről találóan Ortutay Gyula. A polgárosodás kezdte azonban ezt a „rendet" is felforgatni, megváltozott az embernek emberhez és az embernek a természethez való viszonya, mind a kettőt megpróbálta ugyanis átalakítani, miközben maga is lassan átalakult. Maradt alázatos jobbágyparaszt még éppen elég, de sok volt már a lázadó és szaporodott a polgárparasztok tábora is.

R Ezt a nem jelentéktelen változást konkrét megnyilvánulási formáiban közelebbről is meg kell tekintenünk, mindjárt kezdhetjük a legjellemzőbbel: a parasztcsaláddal, amelyben mint cseppben a tenger, mindenféle változás pontosan tükröződött. Annak idején a feudalizmus a nemzetségi társadalom romjain alakult ki, ezekből a „romok"-ból azonban sokat felhasznált gótikus társadalmi épülete megalapozásához. A telkes jobbágyoknál, ha a telek nagysága megengedte, ill. megkívánta, a több nemzedéket (nagyszülők, szülők, unokák) magába foglaló nagycsalád, a zselléreknél viszont már ekkor is a kiscsalád volt az alapvető termelőszervezet, egyegy ilyen kis vérségi csoport külön lakott, önállóan gazdálkodott. A nagycsalád teljhatalmú ura volt a gazda, a legidősebb férfi és az örökösök is csak férfiak lehettek. Ezt a vérségi alapokon nyugvó termelőszervezetet nem és kor szerinti munkamegosztás jellemezte, amelyen belül éppolyan hierarchia volt, mint kívül, a nagy társadalomban. A polgári fejlődés időszakában lassankint csak a független kiscsaládok maradtak meg elevenen működő társadalmi intézményeknek, a nagycsaládok sorra felbomlottak, elhalványult és leszűkült a rokonság tudata, megerősödött viszont a szomszédsági összetartozásé, de ez már nem járt semmiféle jogi kötelezettséggel. 6. Parasztságunk élete. Bp. 1948. 10—12, 19.