Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)
— Hát megállj, vitéz — aszondja —, aszondják, hogy nem maga mentette meg a királyjányt, más mentette meg! No, most mán tudta, hogy itt veszett el az ű bátyja. A kocsmáros még nem tudta, hogy a fiú elvette a királyjányt feleségül. — Menjünk ki — aszondja — az útra, hogy ű megmenti a király legkisebbik jányát. Megyén kifele, hát látja, hogy kivittík a jányt. A huszonnígy fejű sárkán jött. Verte a sárkánt. Legyőzte. Levágta a sárkánt. Az állatok meg fogták annak is a farkát, a sárkánnak. Na, jól van. Na, osztán ez a fiú meg mikor hazament, a másik testvíre az erdőbe odament, bement a kocsmába, hogy mit gyászol a város. Magát gyászolja a város, hogy meghalt. — Engem gyászol a város? Mindjárt tudta, hogy a testvírje járt mán benn. Megyén be a királyho, hát látja, hogy mi törtínt. A felesíge csókolná meg, minden, de hát nem hagyta magát. Nem vót űneki felesíge. Aszondja az asszony: — Már megint mísz vadászni? Most gyüttél a vadászattal, megint mísz? Ekkor tudta meg, hogy az ű testvírje itt járt. Vadászattal tűnt el. Ez is lóra ült. Kilovagolt, kiment, ahun a sárkánt levágta a bátyja. Hát ott vót megint az öreg boszorkány. — Jó napot, öreganyám! — Szerencséd — aszondja —, hogy öreganyádnak szólítottál, mer megjártad vóna velem, mint járták annyian! — Mit csinál, öreganyám? — Kutyáknak — aszondja — viszem a húst! Egy zsákkal viszel, adok egy víka arant! — No, jól van — aszondja —, viszem. Feltettík a lúra, repültek be az erdőbe. Mikor berepültek az erdőbe, hát azt mondja a vín boszorkány: — Gyere — aszondja —, kimírem az arant. Itt van — aszondja —, ez a vessző. Üsd le a kutyákat! A fiú vesszőket belerakta a tűzbe. Mikor a vín asszony felmén a padlásra, aszondja neki: — Látod, hány fej van a padláson? Kilencvenkilenc! Tiéd a századik! Igen ám, a fiú felkelt rögtön, a kutyáknak szólott. Az állatok mindjárt megfogták a vín boszorkányt. Azonnal levágta a fejit. Akkor felílesztette a testvírit. Felkötötte. Vót életvíz. Meglocsolták. Aszonta akkor, hogy aludt. A kastílyt felgyújtották. Egy nagy tó lett abbúl a kastílybúl. Feneketlen tó lett abbúl a kastílybúl. Aszondja néki a testvíre: — Már jártam nálatok! Aszondja: — Akkor a felesígemmel aludtál? — Aludtam — aszondja —, de nem bántottam a felesígedet. — Akkor hiszem el, ebbe a tóba — aszondja — ha beleugrasz! Hát kapta magát a fiú, beleugrott abba a tóba. Belefulladt. Ha még a tóba bele nem fulladt vóna, az én mesém is tovább tartott vóuna!