Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

— Na, mondd meg asszony, melyik az idesanyja gyermeke? — Szent Isten! Uram, ezt nem tudom megkülönböztetni — mondja. — Ezek olyan egyformák, mint két alma, ez a két gyerek. Nem lehet semmirűl megismerni űket. Azt mondja Péter Jézusnak: —- Uram, engedd meg, annak a gazdag embernek tizenketted magával, ne kapáljík annyit, mint ezek ketten kapálnak! Vágta a kapát a gazdag ember, nem haladt semmire se máma. Nem haladt a munka. A szegíny meg annyit kapált, mint a gazdag tizenketted magával. A három kataszteri hódat mind megkapálták. Pedig rövid kapája vót. — Jaj, szent isten! — aszondja, így haladtunk, ennyit kapáltunk! — aszondja szegíny asszony —, de nem tudom, hogy melyik az én gyerekem. — Ne búsulj, ha az egyik felnő, felnő mind a kettő. — mondta a szegény ember. Úgy is vót. Hazavitték a két gyereket. Ápolták, felnevelték. Iskoláztatták. De a két gyerek nagyon csintalan vót. Az egyik vót Húgó, a másik meg Búgó. Így hívta az asszony a két gyereket. Egyszer összeverekedett a két gyerek. Azt mondta a szomszédasszony: — Szomszédasszony, verje meg a fiát, mert én megverem! Erre az asszony: — Én nem verem meg senki gyerekit! — Hát mírt nem veri meg? —r Mer — aszondja — én nem tudom, hogy melyik az én gyerekem. Én nem bántom senkiét. Verje meg maga! — Szomszédasszony, meg akarja tudni, hogy ki a maga fia? — Nem — aszondja —, de nem bánta az asszony, ha megtudja. — Mikor jönnek haza a gyerekek, az ebídet megfőzi, mondja azt, hogy aki én gyerekem, jöjjön enni. A két gyerek közül az egyiknek nem köll az étel. Igen ám, az asszony úgy is tett: — Aki a mi fiúnknak gondolja magát, jöjjík enni! Jön ki az egyik kisgyerek sírva. A másik gyerek is megyén kifele, indul ki. Akkor hiába mondta az asszony már: — Gyere fiam, egyél te is! — a fiú elindult. — Na, testvérem, nekem mennem kell — aszondja. — Én meg ha bajban leszek, az az eperfa ki fog száradni. Mikor az kiszárad, azonnal indulj utánam testvér! Elbúcsúztak egymástúl. Ment a fiú hetedhét országon keresztül, az Óperenciás tengeren is túl. Egyszer beér egy nagy erdőbe. — Milyen jó volna — aszondja — három kutya segítőtársnak! Ahogy azt kimondta, három kutya körülvette. Most már nem fél senkitül, ű megyén akárhová, szerencsét próbálni. Ahogy megyén — aszondja —, milyen jó vóna egy lú neki. Mindjárt odatermett egy táltos, az isten adta neki.. Azonnal a lú emberi hangon megszólalt: — Kedves gazdám, ülj a hátamra!