Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

A kutyák utánamentek. Mentek túl az Óperenciás tengeren, egészen a vörös tengerhe. Ott a vörös tengerén egy aranyhíd vót. Aranybúl-ezüstbűl a deszkája. A lú azon megbotlott. — Na, édes gazdám — mondja —, hogy ű cseppet se mén tovább. — Itt a kantár, tedd a híd alá! Egy arany deszkát felszakított a fiú, alátette a kantárt. A lú a vízen átment. — Ha kellek, ezt a kantárt megrázod, én azonnal idetermek! A lú elrepült, a fiú bement a városba. Aszondja: — Állok szógálatot keresni! A királyfit megfogadták asztalinasnák. Ott a királynak vót három szíp jánya. Igen ám, de a városnak nem adott vizet egy sárkán. Mindig kellett neki adni egy jányt, hogy adjon vizet. Ki kellett vinni a jányokat a hármas határba, úgy adott a sárkán a városnak vizet. A város be vót gyászba borítva. A király kihirdette, aki megmenti a várost, meg az ű három jányát, nekiadja fele királyságát, meg egy jányát. Igen ám, de a tizenkét fejű sárkán megparancsolta a királynak, hogy a jányát vigye ki a hármas határra. Vége különben az országnak, vége a királynak is! Nem vót mit tenni, a király a jányát azonnal kivitette a hármas határra. Hintóba tették a királyjánt. Az'asztalinas meg fogta magát, azt mondta a fiúknak: — Szógájjátok helyettem, elmegyek a városba, vásárolni akarok valamit! — azt mondta. — Addig szógáj játok helyettem! Hívja a lovát. Rögtön kiszaladt a fiú, megrázza a kantárt, azonnal jön a táltos: — Édes gazdám, parancsoljál! Kirepült a táltos a hármas határra. A király meg ott ült a dombon, és sírt. De látta, hogy a királykisasszony mentve van már! Jön is rögtön egy gyönyörű szíp huszár. Kirántotta a kardját, kard ki hüvelybűi! Olyan erős vót a fiú, hogy minden csapással csak úgy repült a feje a sárkánynak. Leverte. Akkor leugrott a lovárúl, a királyjány megölelte, megcsókolta, és levágta a nyelvit a sárkánynak. Eltette a tarsolyába. Ellovagolt, otthagyta a jánt. A ján szípen hazament. Lett nagy öröm a városba. De nem sokáig tartott az öröm. Berepült a nyíl. A huszonnégyfejű sárkán belőtte a nyilat, hogy a király közbülső jányát is vigye a határra. Ha nem viszi, vége az országának, a királyt is elpusztítja jányostúl. Megijedt a király. Nem vót mit tenni, azt a jányt is betette egy hintóba, kimentek a határba, a hármas határba. Otthagyták. Megint este azt mondta a fiú a társainak: — Fiúk, még mindig van dogom, vásárolni való a városba még. Szógáj játok helyettem! — Csak menjél nyugodtan, majd elvégezzük a dogodat! Csak menjél! Repült, repült el a fiú a,tátossal, mint a gondolat. Mint a forgószél. Ott is vótak a hármas határba. Kihúzza a kardját megint: —, Ne fílj királykisasszony, mentve vagy!