Dömötör Ákos szerk.: Sarkadi népmesék (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 34-36. Gyula, 1962)

Elment a templomba a fiú este. Leste a halált, amikor jönne ki a templombú. Azt mondta az öregasszony neki: — Vigyázzál, tíz-tizenegy óra tájba megy a halál a temetőbe, de te addig bújjál el, oszt csőszködjél! Mikor az óra üti a tizenkettőt, mindjárt kibújhatsz, mert tovább nincs ereje a templomba. Ügy is tett a fiú. Kijött a halál. A fiú lebútt a csontok közé. A halál meg érezte, hogy járt itt valaki. A hóttakat elkezdi hányni. Amint a hóttakat elkezdi hányni, lesni. Amint a hóttakat hányja, megfogja a katona lábát. Nem vette észre a katonát, és abbahagyta a csonthányást. Ütött az óra tizenkettőt a toronyba. A halál nem is maradt tovább. Bele a koporsójába. Aztán hallotta a katona, hogy csattant a koporsó. Amikor ütötte a tizenkettőt, a fiú szípen kiszállt, meggyújtotta a gyertyát, ment az úrasztaláho. Rendbe olvasta a bibliát. Amint.ment másnap a templomba a katona, egyszerre azt mondja a halál: — Hű, de idegen szagot érzek! Ha nagyobb úr is vagy, mint én, de megjárod! Nofene, most a hóttestek között kereslek ! Vires vót a halál a szája szélin. A csontot szerteszíjjel hanta a templomba mind. Szaladt fel a templomba prédikálni a katona. Akkor ütötte a toronyba a tizenkettőt. A halálnak tovább nem vót ereje. Lassan bement a koporsóba. Az a halál olyan ember vót, mint mink. Az alvilági aranylábú királynak a fia vót. Elátkozták, hogy az átok addig nem szűnt meg, míg valaki be nem rakja a koporsójába. Akkor ű tovább nem uralkodna a fődön. Amikor a katona hazament, azt mondta a vasorrú öregasszony: — Hallod ide, fiam! Most már menj a királyho! Egy darabig húzassál ki csengőt a király szobájába! Mikor megszólal a csengő, a király tudja, hogy meg van fogva a halál. Fektesd bele a koporsójába a halált, de előbb te feküdjél a koporsójába. Bele is feküdt a katona. Meg vitt magával egy tucat kártyát. Amikor ütött tizenkettőt az óra, nyitná fel a koporsót a halál, de nem nyílik. Kopogtat. Megtanult, hogy szíp emberi hangon kír. — Hallod — aszondja —, atyafi, szállj ki a koporsómbúi! Elérkezett az órám, mikor be kelle feküdnöm! Amikor kiszállt a katona a koporsóbúi, aszonta neki a halál: — Na, te vagy az? Nagyon köszönöm a* szívessígedet, hogy bele mertél feküdni a koporsómba! Én az aranylábú királynak a fia vagyok az alvilágrúl. El vótam átkozva, hogy a felvilágon egyem a hóttakat. Na, gyere, kártyázzunk! Kártyáztak reggelig. Megitták a bort. Ütött az óra kettőt. — Hallod, segítsd fel, komám, a koporsót! Rakd a hátamra! Menjünk a temetőbe! A koporsó a temetőbe kétfelé nyílt. A halál belefeküdt. Utánakiáltott a katona: — Jössz-e még vissza? — Soha többet nem jövök!