Ifj. Bartók Béla - Vargyas Lajos: Bartók Béla Békés megyei kapcsolatai - Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 24. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1961)

Vargyas Lajos: Az Alföld és Bartók békési gyűjtése a folklórkutatásban

Ezeknek az előzményeknek alapján már bizonyos elméletek is születtek, amelyek befolyással voltak magára a gyűjtésre is. Ilyen volt például az, ami a ballada elterjedésére vonatkozott. Minthogy a legtöbb és legszebb balladák Erdély földjéről kerültek elő, isme­retes volt továbbá a skót balladák nagyszerű anyaga, valamint az északi, skandináv balladák zord szépsége, kész volt tehát a magya­rázat: a ballada a hegyvidék terméke, s a ködös, zord, északi tája­kon honos, míg a déli, sík vidéken a derűsebb románc virul. Itt ugyan kis hiba csúszott bele a helyzetképbe, mert a skandináv bal­ladák igazi hazája a lapos, alföldi jellegű Dánia, a hegyvidéki nor­végek, svédek tőlük kapták másodlagosan, ez azonban akkor még nem is volt általánosan tudott dolog, másrészt mitsem befolyásolta volna az emberek átlag-elképzeléseit, amelyben a skandináv-népek említése szorosan összekapcsolódott a norvég szikla-fjordok világá­val. Ezek szerint az Alföldön nem is igen lehet keresni balladát, s kezdetben valóban csak kevés került onnan elő, az is inkább újabb típus, betyártörténet s néhány kevésbé tragikus hangú, kevésbé megrendítő szöveg. Hiába tiltakozott ez ellen a felfogás ellen a neves alföldi gyűjtő, Kálmány Lajos, Szeged és vidéke fáradhatalan kutatója, hiába ta­lálta meg szerencsés közzel egyre másra az újabb és újabb balladát — a legtöbbet, amit valaki is gyűjtött „magyarországi" területen—, nagyban-egészben megmaradt a közvélemény abban a hiszemben, hogy a ballada igazi hazája, vagy legalább is igazi lelőhelye a Szé­kelyföld, s Kálmány eredményeiben inkább értékelték a kitűnő és lelkes gyűjtő munkáját, semmint a terület gazdagságát. Annál is inkább, mivel még ennek a kitűnő gyűjtőnek is csak aránylag ke­vés balladát sikerült felmutatnia, az is kevéssé „mutatós" az erdé­lyiekhez képest, egy egész sor székely ballada pedig továbbra is pár­ja nélkül maradt magyarországi tájakon. A regősénekben valami hasonló tanulság jelentkezett ismét az Alföld rovására. Ennek az énekes szokásnak igazi hazája ugyan nem Erdély, hanem a délnyugati Dunántúl, s a székelyek közt csak egy-két község őrzi maradványait, de így is a két szélső, hegy- és dombvidéki magyar népcsoportnál található, középen, az Alföldön még nyoma sem. S megszülettek a magyarázatok a dunántúli szé­kelység és az erdélyi székelyek kora-Árpádkori közös hagyományá­ról, vagy a „székely-magyar egység" idejéből való hagyományokról. Ez természetesen újból csak arra ösztönözte a kutatókat, hogy eze­ket a területeket kutassák más szempontból is, hátha más jelensé­gekben is juthatnak majd hasonló eredményekre, és még jobban megvilágosodnak az ilyenfajta összefüggések. Amellett ezek a te­rületek kínálták is a gazdagabb aratást sokrétű, régies hagyomá­nyukkal. Csatlakozott ezekhez a tapasztalatokhoz a Felvidék is, különösen, mikor a nyugati palócság hagyományait felfedezték. A Zoborvidék szentiváni szokása hamar magára vonta a kutatók figyelmét, s az ott talált egyéb, gazdag énekes szokásanyag, középkorias énekkincs

Next

/
Oldalképek
Tartalom