Orosz László: Pálffy Albert (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 20. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1960)

mel kísérte a hazai és európai eseményeket, buzgó olvasója volt a francia hírlapoknak, és részletesen ismerte a francia forradalom történetét. Nem volt szónok, nem igen tudott magyar módon lelkesedni, de annál szenvedélyesebben gyűlölt, s jól értette a gúny művészetét. Ez volt tulajdonképp éltető eleme. Nem gondolkozott mélyen, de élesen látott, s hamar tisztába jött magával és a dolgokkal. Erősen meg volt győződve arról, hogy Ausztria mindent vissza fog venni, amit tőle Magyarország kivívott, s ha egy kis erőre kap, végképp megdönteni igyekszik a magyar alkotmányt. Az élet-halálharcot kikerülhetetlennek látta. Éppen azért folyvást szította a gyanút, bizalmatlanságot, táplálta a forradalmi szellemet, táblabíró politikának gúnyolta a törvényekbe vetett bizalmat, szép beszéd helyett gyors tettet követelt, senkit sem kímélt, csak Kossuthot, akit mintegy kijelölt a forradalom vezéréül. Lapja, a Március Tizenötödike, melynek irányát mindennap igazolták az események, lassanként mindinkább terjedt, s mind nagyobb befolyást gyakorolt a közönségre. S ezt nemcsak irányának köszönhette, hanem szerkesztője írói tehetségének is. Pálffy nem bővelkedett eszmékben, de főeszméjét ezer változatban s mindig új ingerrel tudta ismételni. Egyszerűen és világosan írt szónoki hevület nélkül, de —rendkívül csinosan s bizonyos magyar ízzel; inkább elmés és szellemes társalgónak tetszett, mint veszélyes izgatónak. De gúny ömlött el minden során, gondolatján és érzésén. Ebből merítette lelkesedését, ezzel született logikája s egész gondolatmenete. Gúnyolódása egyszersmind fejtegetés volt, élcei okokat emeltek ki, szarkazmusai ítéletekké váltak. Egyszerre mulattatta, felvilágosította és izgatta olvasóit anélkül, hogy fárasztotta volna. E stíl irodalmi szempontból is feltűnő jelenség volt, s csodálni lehetett, hogy erős gúnya bizonyos mérsékletet tartott, s ritkán vált egészen nyerssé."

49 A publicista Pálffy a Március Tizenötödike betiltása után több, mint tíz év múlva, az 1860-as években jelentkezett újra. Munkásságának ebben a szakaszában a kiegyezés előkészítői és támogatói között találjuk. A közvélemény emiatt elvtagadónak tartotta,; vitapartnerei árulónak bélyegezték. Valóban megtagadta-e, elárulta-e ifjúkori eszméit? Emlékeztetnünk kell rá, hogy Pálffy „fordulata" nem egyedülálló. A Kossuth-emigrációnak a kiegyezés után hazatért olyan kiválóságai is a Deák-párthoz csatlakoztak, mint Klapka és Türr tábornokok vagy Horváth Mihály történetíró, volt 49-es miniszter. Kétségtelen, hogy a kiegyezés nem jelentette a 48-as forradalom követelményeinek teljes megvalósítását, de pusztán a 48-as alapról nem is lehetett eredményesen támadni. Kossuth egy új, már az emigrációban kialakult politikai koncepciót szögezett a kiegyezés által létrehozott osztrák-magyar állammal szembe: a dunai népek konföderációját; azok a rétegek pedig, amelyek a leghatározottabb helyesléssel fogadták Kossuth támadását az új rendszer ellen: az alföldi kisparasztok, elsősorban az agrárprole49. Jókai mint hírlapíró. Bírálatok. 135—136. 1.