Dorogi Márton: Adatok a szarvasi szűcsmesterséghez (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 13. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1960)
tótul nevezik: bunda 1 . Az utóbbi évtizedben a Nagykunság és HajdúBihar is innen kapott, ha kapott hosszú fürtű magyar subákat. A Hajdúságról és Nagykunságról már fél évszázada kiveszett a hosszúfürtű magyar juh. De ezen a tájon még a mai napig is találunk, ha nem is fajtiszta, de valami kevert erdélyi fajtát. Ezek bőre jelenti, illetve jelentette, ha nagyon vérszegényen is, a suba utánpótlást. A táj jómódú parasztgazdáinak kamarájában öt—hat suba függött. Ünneplő és kocsiravaló vegyesen. Amikor a szentesi kulák-gazda megvette az ünneplő bundát, azt mondta a mesternek: — No, akassza oda a többi után! A szűcs csak nagyot nézett, hogy a rúdon már volt vagy hat darab. Álmélkodva kérdezte: — Van még erre szükség gazduram? — Kell a fiamnak is néhány! — volt a válasz. Nem csoda hát, ha olyan nagy bundavásárok voltak, amikor egyegy j° gazdának négy-öt bunda lógott a kamrájában. Igaz ugyan, ha felkerekedett a család, minden tagja magára vett egyet, úgy ültek a kocsira. No, de nem is érezték az időt, akárhogy fútt. A mesterség A szarvasi szűcsök is, mint általában a régi szűcs családok, nemzedékről nemzedékre örökölték a mesterséget. 3—5 esztendeig inaskodtak, majd jöttek a legénység évei. Három évig vándorolniuk kellett. Ez idő alatt távolabb levő városok mestereinél tanulták a szakma csinját-binját. Igen fontos volt ez a szűcsöknél, nemcsak azért, mert több és szélesebb szakmai tudást biztosított, hanem főleg azért, mert megtanulták a távolabb eső vidékek, városok viseletbeli divatját. Mintakönyveikben megörökítették azokat a mintákat, amelyeket egy-egy tájon kedveltek. A ruhadarabok szabása legtöbbször megegyezett, de a díszítés, az irházás, a viragozás szinte községenként különbözött. Ez sokszor csak annyi volt, hogy a bunda alján a rozmaringos irha fekete és zöld, más helyeken fekete és lila színezésű volt. A vándorévek letelte után jelentkezett a legény a céhnél a próbaesztendő eltöltésére. Rendszerint szülőhelye céhénél, mert idegen városba nehezebb volt bejutni. A céhmester aztán kijelölte a soronlevő mestert, ahol próbaesztendejét kellett kitöltenie. A próbaesztendő letöltése után remeklésre jelentkezett, s ha befizette a táblajárási díjat 2 , megkapta feladatát, megnevezték a mestert, akinek házánál és ellenőrzése alatt azt meg kellett csinálnia. Az elkészült remeket aztán árgus szemekkel alaposan megvizsgálták. Bizony alig-alig akadt legény, akinek
