Szűcs Sándor: Békési históriák (A Gyulai Erkel Ferenc Múzeum Kiadványai 6. kötet. Gyula, Erkel Ferenc Múzeum 1959)

Három híres betyár, meg a csendbiztos ködmöne

őkelme idejében híresztelték ugyan már, hogy a vádlottat nem szabad a vallatás során kínozni, »hatekonyabb elbanasban« azonban szabadon részesíthették. Ilyen esetben az ipsét ebbe a »faködmön«-be tették, amely voltaképpen két tölgyfadeszka :

volt, egyiket a mellére, másikat a hátára pászították, kétoldalt pedig egyegy

t nagy facsavarral összébb-összébb szorították a nekiveselkedő pandúr legények. Dchát nem sok veszedelem származott ebből!... Ha mégolyan kényelmetlen viselet lehetett is!... Mert hozzátartozott csendbiztos uram módszeréhez, hogy minden csavarintást megválthatott a vádlott egy-egy forinttal. Ha pediglen előre kisimított az asztalra egy százas bankót, akkor be sc »öltöztettek«, mehetett világgá!... Csendbiztos uram dicséretére legyen mondva, pénztelen emberre nem is igen adták rá ezt a híres ködmönt. Inkább csak gyanúba fogott nagyzsebű kupecek, zsíros bukszája, de nehezen fizető orgazdák viselték. Az ügyesebb betyárok leg féllebb csak felpróbálták, — miként a régi nótából sejthetjük: Ecseriből három csikót hajtottam, Egy keselyt a komiszárosnak adtam, A másikat magam alatt tartottam, Harmadikat a vásárba eladtam. Dc azt beszélik, hogy amit az egyik betyár adott, azt a másik nem könnyen engedte! Történt icgyszer, hogy Szeghalom alatt a Körös bídjánál egy lóhátas legény, valami kopasz szájú, igen fajin magas barna fiatal fickó megállította Simái fédères hintó]ót. A kocsis ült rajta csak, egymagában. Azt kérdi tőle: »A Simái János embere kend, bátyám?« »Jól megcéloztál, öcsém, mert cltalaltad«. »Nahat akkor mondja meg kend a gazdájának, /hogy azt a négylábára kesely csikót, amit neménap beeresztettek a kapuján, jól gondoztassa, mert — úgy nézzék meg kend engem, —, a birinyi vásáron el akarom adni«. Még csak annyit mondott, hogy »mehet kend i tovább !« Mihelyt hazaért, azonnal jelentette a kocsis, milyen fura eset történt az úton. Meg Ihagy a bal szeme alatt egy pici fekete bilyog látható ennek a szép nagy nyalka fatty ónak. Nem lesz nehéz ráismerni. »Hat csak gyere, mákvirág — azt mondja Simái, — tárt kapuval várunk!« Egy fegyveres pandúr éjjel-nappal ott lebzselt az istálló körül, majdnem a padkába gyökeredzett a feneke. Majd osztán harmadnapra, éppen délebédkor beállított egy cifraszűrös peckes kis ember, kis pedrett fekete bajuszú, »üzenetet hoztam a csendbiztos úrtól, a mágori pusztáról, odavalósi pallér vagyok« — azt mondja nagy akurátusan, tisztességgel köszöntvén a szakácsnőt. Mert nőtlen ember volt Simái. »llám parancsolt, mondjam meg, hogy nem jön haza vacsorára, mert valami fogottakat kísér.« Kínálásra aztán ő is megebédelt, majd pedig az ólban elbeszélgetett a pandúrral ímeg az öreg udvarossal. Dologidő lévén, szorgos munka évadja, több cseléd nem is tartózkodott az udvarban. E két embernek elmondta, hogy a Mágori-