Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)

mentalitásáról. A világ kibillentésére alkalmas fix pontot ugyan nem találhatom meg én sem, de keresem a konstans elemeket, viszonyítási lehetőségeket, amelyekhez igazodni lehet és igazodni érdemes. A napi elvárásokra nem nagyon ügyeltem. Festői világom egyéniségemnek megfelelően alakult ki ugyanazzal a spontaneitással, mint előadásmódom. A pointillizmust soha nem tekintettem célnak, még csak stílusnak sem, hanem egyszerűen technikának, amit megszerettem és magamhoz szelídítettem. Egyszer egy barátom azt mondta, hogy ő sajnos nem zseni, mert ha az lenne, beszélgetésünk helyett is megszállottan alkotna. Természetesen nem kenyérkereső foglalkozásaimra, azaz a tanításra, illetve a múzeumi restaurátori munkámra gondolok, de az én életemben is elő-előfordultak üresjáratok, olyasfajta tevékenységek, amelyek korántsem tartoztak a piktúrához. Azokat is életem építőkockáiként kezelem, azokkal együtt tekintem teljesnek az életemet. Úgy gondolom, hogy a barátokkal töltött idő javarésze a lelki és szellemi töltekezést szolgálja. Még a poharazgatások során is. Jóleső érzés, hogy fiatal korom óta olyan embereknek — nőknek és férfiaknak — lehettem és lehetek barátja, akik nélkül sokkal szegényebb lenne az életem. Sosem voltak sokan, fogytak is, de kézszorításuk mindig megsokszorozza erőimet. Valamilyen formában minden hatás, minden tapasztalás beépül az emberbe, alakít személyiségén. S mindez a munkában, a munka eredményében is tükröződik. Én azt szeretném, ha a felmenőimtől örökölt lelki derű visszacsillanna festményeimen. Arra törekszem, hogy az ember jobbik énjébe vetett bizalom, a félelmetesen bonyolult világ kuszaságában is mindig föllelhető szépség és harmóniára törekvés határozza meg képeim tónusát, hangvételét. Szeged, 2000. március 26. Szűcs Árpád MARGITTAL, KÖZÖS TÁRLATON A SZŰK CSALÁD A NÉGY SZŰCS-TESTVÉR 9