Napfényben gyantacsöpp. Szűcs Árpád festészete (Gyulai katalógusok 9. Gyula, 2000)
„mindegy, koporsót, korsót mond a kép, vagy tűzfalat, mert minden arra int: „Ember vigyázz, ßgyeld meg jól világod" (Radnóti: Nem bírta hát...) A történet nem csupán művészettörténeti lábjegyzet, nem pusztán a szegedi képzőművészeti élet epizódja. Sokkal több annál. A hatalom packázása, a hozzánemértő cinizmus erőszaktétele, az ideológiai bizonytalanság gyáva akciója. Történt ugyanis, hogy a hetvenes évek elején úgy érezte öt szegedi művész - Vinkler László, Lehel István, Veres Mihály, Kováts Margit és Szűcs Árpád -, hogy együtt megmutatkozva erőteljesebben kérhetne teret a szegedi képzőművészeti élet egészéből az az új törekvés, mely többet akar, mint pusztán leképezni a környezetet. Valamit ki is szeretne fejezni a korból. Nem véletlenül. Hiszen úgy tűnt, az olvadás megindult, talán éppen a művészet területén engedett a hatalom ideológiai szorításából. Mind több modern képzőművészeti album jelent meg a könyvesboltokban, megdönthetetlen tabuk látszottak eltűnni, először csak rácsodálkozott a hazai érdeklődő közélet a nyugati avantgárd törekvésekre, született néhány emlékezetes, monolit stílusokon rést ütő kiállítás. Egyszóval: érezni lehetett néhány friss fuvallatot. A hatalom értetlenül és felkészületlenül állt a jelenségekkel szemben. Tudta, a szellemi országhatárok leomlóban, de azt is tudta, minden új irányzat, minden, a személyiség szabadságát, a művészet kiteljesedését, a szellem autonómiáját szolgáló tett újabb és újabb koporsószöge. Ezért kemény ideológiai döntéseket hozott olyan látszatott keltve, mintha a nyitást szorgalmazná. Saját rendszerébe vonta az amatőr mozgalmakat - az önszerveződő csoportokat igyekezett háttérbe szorítani. Meghatározta Csongrád megyében például, hogy Szeged az irodalom központja, Hódmezővásárhely a képzőművészeté. Ezzel természetesen rangsorolt is, a támogatást is meghatározta és értékrendet is állított. Sulykolta, hogy a Vásárhely-központú alföldi realizmus a magyar képzőművészet alfája és ómegája, szemben a szegedi sokféleséggel. Ezzel is gerjesztve a fel-fellángoló népies-urbánus vitát. Szegeden viszont éppen a hatvanas évek közepén lépett porondra egy nagyobb, tehetséges képzőművész csoport, éppen a Vinkler szervezte és irányította főiskola rajz tanszékéről. Ezen fiatalok nagyrésze is rácsodálkozott a modern törekvésekre, de hamarosan egy-egy megszelídített izmus képviselőjeként beállt a sorba. Kik voltak, akik igyekeztek megőrizni autonómiájukat? Mindenekelőtt éppen ők, öten: Vinkler László, Lehel István, Veres Mihály, Kováts Margit és Szűcs Árpád. Vinkler Mester, aki Karlovszky akadémista portréfestészetén iskolázott, Rómában a klasszikus dekorativizmust sajátította el, később a görög mitológia vonzásában modern klasszicista műveket alkotott, de megérintette a kubizmus és tassizmus is. A sokféle kifejezésmódot a személyiség és a tehetség tartotta egyben. Ez valahogy nem fért be sem a művészetpolitikusok, sem az ideológia szolgálójává lett kritikusok skatulyájába. Amikor az említett Spirál kiállításra készültek, éppen reneszánsz ihletésű portrékat, görög mitológiai történeteket modelláló monotípiákat és organikus tusöntvényeket készített. Mint a művészeti élet mértékadó, de félreállított, gyanús személyisége, vezéralakja, összetartó ereje lett a fiatalok kísérletező törekvéseinek. Lehel István mindigis magányos alakja volt a szegedi művészeti életnek. Az egyetem képzőművészeti lektoraként némi bezártságban is élt, szinte a nyilvánosságot kerülve festette Klee példáján az elemeire esett világ újrarendezésének mesés reményeit. S a három fiatal, a három Vinkler-tanítvány három sajátos törekvés - Veres Mihály expresszív szimbolizmusa, hatalamas méretei lenyűgözőek; Kováts Margit organikus mikro-látleletei, a mikroszkopikus élet-felvételei sokak számára érthetetlenek; Szűcs Árpád a francia pointillistákon érlelődött szigorú líraisága ellentmondott minden újrealista tanyaképnek és impresszionisztikus ábrázolásnak. Nos, ők akkor, 1971-ben úgy érezték, - miután képeiket sorra kizsűrizték a legkülönfélébb kiállításokról -, hogy együtt erősebbek, közösen jobban felhívhatják a figyelmet arra, hogy a huszadik század harmadik harmadában másról és másként is szólhat a festészet, mint eddig. Elkészült a tervezett kiállítás spirált formázó plakátjának terve is, helyszínnel, dátummal. S a hatalom az utolsó pillanatban lépett. Betiltotta a kiállítást. Akkoriban ennek a döntésnek súlyosabb következményei is voltak. Az önszerveződő csoport tagjai alig-alig kaptak falat kollektív tárlatokon. A mindenki által mesternek tekintett Vinkler csak a hetvenes évek végén kapta meg első városi elismerését; Lehel István többet nem vett ecsetet a kezébe; Veres és Kováts Margit is úgy halt meg, hogy nem lehettek a Magyar Képzőművészek Szövetségének, de mégcsak az Alapnak sem tagjai. Közülük már csak Szűcs Árpád él. Minden alkotása - tudatosan vagy látensen -, értük is készül, nekik is, róluk is emlékezik, róluk is szól... /"***! zűcs Árpád élete tipikus huszadik századi értelmiségi sors. Annak minden áldásával és átkával. A Felvidéken, Ipolypásztón született 1933-ban református lelkipásztori családban. A magyar történelem k»Aiuszadik századi csiki-csuki játékaiban a felvidékiség és a református elkötelezettség nem volt éppen jó ajánlólevél. Különösen nem a háborút követő évtizedekben. Az elszakítottság, gyökértelenség és hit végigkíséri ifjúkorát, annak minden lázadásával, kitörési kísérleteivel együtt. A pápai református Orfeuí 10
