Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön (Gyulai katalógusok 6. Gyula, 1998)

Istvánovits Eszter–Kulcsár Valéria: Vázlat a szarmaták sztyeppei történetéhez

Az alán foglalás erősen átrendezte a sztyeppe lakosságának összetételét és elhelyezkedésüket. Strabón leírásához képest alaposan megváltozott a helyzet az i. sz. I. század közepe tájára (inkább első felére): „Egészében az Istrostól északra valamennyi törzs a szkítákhoz tartozik, ugyanakkor a part környéki területeket különféle népek foglalták el: néhol a géták találhatók, akiket a rómaiak dákoknak hívnak, máshol szarmaták - görögül szauromaták - (köztük a hamakszobuszok

M vagy aorszok), megint máshol a szkíták szolgáitól elfajzottak és tőlük származók vagy másként trogloditák, azután pedig az alánok és roxolánok. Feljebb a Duna és a Herciniai erdő

85 közt egészen a pannóniai téli szállásokig Carnuntumban és azokon a helyeken, ahol a germánok határa húzódik, a mezőket és síkságokat a jazig-szarmaták lakják, a hegyeket és erdőket pedig a Pathyssus folyóig az általuk elűzött dákok. "

8é Vagyis a Strabón által még jóval keletebbi területen ismert aorszok itt már (Plinius 79-ben halt meg a Vezúv kitörése során) a roxolánokkal és alánokkal együtt a Fekete-tenger északi partvidékén szerepelnek. Egy másik helyen

87 említi a szirákokat is méghozzá Achillodromosnál, vagyis a Dnyeper alsó folyásának bal parti részén,

88 ami komoly elmozdulást jelent a Kubányvidékhez képest. Nem tudjuk persze, hogy leszakadt néptöredékekről van-e csupán szó vagy egyszerűen a római geográfus tévedéséről. Hogy Plinius mégsem téved a Fekete-tenger etnikai viszonyainak ismertetésekor, arra egy nemrégiben közölt újabb forrás világít rá. A Krímben került elő az ún. mangupi dekrétum (szövege sajnos töredékes), amely egy ismeretlen olbiai polgár érdemeit sorolja fel. Egyebek mellett azt, hogy követségben járt „Umabiosnál..., (és) Aorszia legnagyobb királyainál." A valószínűleg I. századi eseménysor földrajzi környezete azt valószínűsíti, hogy a rejtélyes Umabios (valószínűleg ugyancsak valamelyik szarmata törzs királya) és Aorszia, amelyet így - országként - csak ez a forrás említ, valahol az Al-Duna, illetve Moesia provincia környékén helyezkedett el.

89 A század közepére a roxolánok már átlépték a Dnyesztert és megjelentek Moesia határán, ahol 67-68-ban összeütközésbe kerültek a rómaiakkal: „A polgárháború felé fordult a figyelem, ezért a külső gondokkal nem törődtek. Annál vakmerőbbé váltak a rhoxolanok, ez a szarmata törzs, s miután télen két cohorsot lemészároltak, felajzott reményekkel törtek be Moesiába: a sikertől felbuzdult mintegy kilencezer lovas féktelenségében inkább zsákmányra, mint harcra törekedett. Így aztán a szerte kószáló és elővigyázatlan ellenséget a harmadik legio a melléje adott segédcsapatokkal hirtelen megtámadta. Római részről minden készen állt a csatára: a szarmaták prédavágyukban szétszéledtek, vagy súlyos terhek alatt roskadoztak és a síkos utakon lovaik gyorsaságát nem használhatták ki, így szinte helyükre szögezve hullottak a csapások alatt. Mert csodálatos, hogy a szarmaták minden harci erénye mennyire mintegy rajtuk kívül van. Senkinél nem alkalmatlanabbak a gyalogharcra, ám ha lovasosztagban jönnek, alig áll meg ellenükben egyetlen csatasor. De akkor a nedves időben és a fagy felengedtével sem lándzsáiknak, sem két kézzel forgatott hosszú kardjaiknak nem vették hasznát: csúszkáltak a lovak, és annyira súlyos pikkelypáncélzatuk. Ez a főemberek és a legelőkelőbbek vértezete, amelyet vaslapocskákból vagy igen kemény bőrből illesztenek össze, s amennyire nem járja át a fegyver, annyira akadályozza is az ellenséges rohamtól letaszított harcost a feltápászkodásban. Ráadásul a mély és puha hóban is valósággal elmerültek. A könnyű fegyverzetű katonaság bőrpáncélban és dobásra kész gerellyel vagy lándzsával ott termett, és ha úgy adódott, könnyű kardjával közelről döfte át a kiszolgáltatott szarmatát - mert pajzzsal védekezni nem szokás náluk -, míg csak az a kevés, aki a csatát túlélte, a mocsarakba nem rejtőzött. Itt aztán a kegyetlen tél, vagy a seb végzett velük. Miután ezt Rómában megtudták, Marcus Aponiusnak, Moesia helytartójának diadalmi szobrot, Fulvus Aurelius, lulianus Tettius és Numisius Lupus legio-parancsnokoknak consuli díszjelvényeket adományoznak. Otho örvendezett és kisajátí21