Jazigok, roxolánok, alánok. Szarmaták az Alföldön (Gyulai katalógusok 6. Gyula, 1998)

Istvánovits Eszter–Kulcsár Valéria: Vázlat a szarmaták sztyeppei történetéhez

totta a dicsőséget, mintha a maga hadi sikereivel, a maga vezéreivel s a maga seregével gyarapította volna a birodalmat. "

90 Visszatérve az alánok további - az írott forrásokból kiolvasható - történetére, a 72-es említés után több mint 60 évig nem hallunk róluk. Legközelebb 133-ból van egy adat, mely szerint az alánok újfent Arméniát és Médiát rohanták le és egészen Kappadókiáig eljutottak, ahol ez idő tájt volt propraetor az az Arrianus történetíró, aki egy egész könyvet szentelt az alánok történetének (sajnos a munkának csak részletei maradtak az utókorra).

91 A további említések arra utalnak, hogy az alánok az európai hadszíntéren zajló római-barbár harcok megszokott szereplőivé váltak: említik őket a markomann háborúban résztvevő népek sorában,

92 242-ben pedig III. Gordianus császár Philippopolis mellett alán csapatba ütközött, vereséget szenvedett és meghalt.

93 Tudjuk, hogy Aurelianus is harcolt az alánokkal, mivel triumfálása során alán hadifoglyokat vonultatott fel.

94 Probus császárral kapcsolatos az az anekdota, amely szerint a római katonák egy csodálatos tulajdonságokkal rendelkező alán lovat

95 zsákmányoltak egy barbárokkal vívott csatában (a lovat a császárnak ajánlották fel, de miután az - önzetlenségét fitogtatva - lemondott róla, sorsot húztak, hogy kié legyen).

96 Az alánokról az egyik legbőbeszédűbb forrásunk Ammianus Marcellinus, az általa leírtak azonban végképp túlságosan messze visznek az itt tárgyalt területtől és kortól... A késő szarmata időszak

97 Az ún. késő szarmata kultúra kialakulásának és elterjedésének megértéséhez időben kissé vissza kell mennünk. Mint láttuk a Volga-Urai menti sztyeppéról nagyobb szarmata csoport (aorszok) költözött át az i. e. II. század elejére Közép-Ázsiába. Ott megkezdődött az összeolvadásuk a helybeli iráni - szaka-masszageta - csoportokkal. így formálódott ki lassanként az az új horizont, amelyik valamikor az i. sz. I. század legvégén - II. század elején fokozatosan tért hódított az Urai-Volga vidékén (13. kép). Az új korszak egyik legjellegzetesebb vonása a koponyatorzítás sajátos szokásának elterjedése. A temetkezési rítus fő elemei is alapvetően megváltoztak erre az időszakra (14. kép). Uralkodóvá vált a korábban csak szórványosan fel-felbukkanó - és főként a Fekete-tenger partvidékének északnyugati részére jellemző - É-D-i tájolás. Immár nem korábbi kurgánokba ásták a sírokat, hanem maguk emeltek kurgánt egy-egy halott számára. A sírhalmokból gyakran kerülnek elő összetört edények faszénnel. Sok esetben találják meg a halotti étel maradványait - a juh lábcsontokat - a sírokban. A leletek között gyakorivá válnak az oldalfüles kis tükörcsüngők (IS. kép), a négyszögletes rituális edénykék. A fibulák korábban nem túl nagy számban fordultak elő: most gyakorivá válnak (16. kép 2). Új típusú fegyverzetet találunk: a fém keresztvas és markolatvég nélküli hosszú kardok (17. kép) kiszorítják a gyűrűs markolatúakat, a korábbi kisebb méretű, könnyű íjakat felváltják a csontveretes nagyobb, ún. hun típusú fegyverek (17. kép), amelyekhez nagyobb, nehéz vasból készített, háromszárnyú nyílhegyes vesszőket használnak (ugyanakkor már nem tömött tegezt adnak halottaik mellé, csupán egy vagy néhány nyílvesszőt).

98 Mindezek az új vonások Közép-Ázsia területéről kerültek át az Urai-Volga vidéki sztyeppére, párhuzamaik jól ismertek onnan. Észak-Baktria régészeti anyagában más megközelítésben is nyomon követhető az ott élő nomádok elmozdulása: jónéhány temető (pl. Aruktausz, Tulhar, Kokkum) használata lezáródik.

99 Az új - immár egyértelműen és kizárólagosan - K-Ny-i irányú terjeszkedés hátterében a gyökeresen megváltozott közép-ázsiai politikai helyzet áll. 22