Zúduló sasok. Új honfoglalók - besenyők, kunok, jászok - a középkori Alföldön és a Mezőföldön (Gyulai katalógusok 2. Gyula, 1996)

Pálóczi Horváth András: Nomád népek a kelet-európai steppén és a középkori Magyarországon

Az uralmon lévők törekvéseivel szemben ugyanis a házassági kapcsolatok révén más nemzetségek is jelentkeztek hatalmi igényeikkel. A törzsek élén bizonyára vezér-nemzetségek álltak, ezek idegen törzsekből szervezett katonai kísérettel biztosították uralmukat. A türk bujruk-hoz és a mongol nökör-höz hasonló harcos-réteg a besenyőknél is kimutatható. Ezek tűnnek fel zsoldosokként kazár, orosz, lengyel szolgálatban is. A bizánci tengerészetnél például orosz-varég harcosokkal együtt szolgáltak a Tulmacs törzs vitézei. A besenyők köznépéről megfelelő forrásadatok híján nincs részletes képünk. A nagyszámú állatállományt őrző és gondozó szabad pásztorok tömegein kívül számolhatunk szolgaréteggel, a hadifoglyok közül kikerülő rabszolgákkal, köztük kézművesekkel is, akik a vezéri szálláshelyeken tevékenykedtek. Ezen kívül a meghódított szláv, alán, bolgár stb. földműves telepek lakossága is részben megmaradt. A Don vidékén így besenyő uralom alá kerültek a fejlett földműveléssel rendelkező szaltovomajaki kultúra telepei, ahol csak a X. század második felében - feltehetően Szyjatoszláv fejedelem kazár hadjáratával egyidőben - szűnt meg az élet. A besenyők maguk a folyóparti téli szállásokon csekély önellátó földművelést folytattak. Gazdálkodásuk a legeltető állattartáson alapult, erre a dél-orosz steppe kedvezőbb volt, mint előző hazájuk. Az úzoktól elszenvedett IX. század végi súlyos vereség után állatállományuk hamarosan regenerálódott, és a X. század közepén már rendszeresen adtak el lovakat, szarvasmarhákat és juhokat az oroszoknak. A krími városok kereskedői állatbőrt és méhviaszt vásároltak a besenyőktől - utóbbi árucikkben az erdőlakó népek adóját sejthetjük. A pompát és fényűzést kedvelő besenyő előkelők cserébe bizánci selyemszöveteket, arannyal és ezüsttel átszőtt brokátot, aranyszegélyeket, szalagokat, parthiai bőrt és borsot szereztek be. A téli ruhákhoz szükséges prémeket északi szomszédaik, köztük a rókaprémjeikről híres Volga-vidéki burtászok szolgáltatták. A X. század folyamán a törzsszövetségi kötelékek fellazultak, az egyes törzsek önállósodtak. Letelepült szomszédaik ellen külön-külön folytattak hadjáratokat, vagy velük hol az egyik, hol a másik oldalon különféle katonai vállalkozásokban vettek részt. Az ismertetett törzsi rendszer teljes átalakulásáról tanúskodik, hogy forrásaink a XI. század közepén már 13 törzsről beszélnek. Ebben az időben két törzsfő, Tirek és Kegen között folyt a harc a törzsszövetség fölötti uralomért. 1048-ban Belcser fia, Kegen két lázadó törzs (Belermanisz, Pagumanísz) élén bizánci területre menekült és felvette a kereszténységet, népét a birodalom dunai határainál telepítették le, határőrökként. Az őket üldöző Tirek kénytelen volt letenni a fegyvert a bizánci császár előtt, mivel járvány lépett fel seregében - maradék besenyőivel szintén a Bizánci Birodalomban telepítették le. Ettől kezdve gyakran jelentek meg besenyő csapatok a birodalom északi határánál, mivel az 1050-es évektől előretörő úzok egyre nyugatabbra szorították őket. A besenyők szállásterülete összezsugorodott. Az úzok 1054-ben lépték át a Dnyepert nyomukban egy újabb félelmetes keleti néppel, a kunokkal -, az 1060-as évek elején a Bug és a Szeret közötti pusztákon tanyáztak, és 1064-ben törtek be az Al-Duna jobb 12