Medgyesi Pál: Honfoglalók a békési tájakon. Békés megye jelentősebb 10-11. századi sírleletei - A Munkácsy Mihály Múzeum Évkönyve 3. (40.) - „Ami Csabai” múzeumi sorozat (Békéscsaba, 2015)
Békéscsaba - Báthori utca 82.
Munkácsy Mihály Múzeum, Békéscsaba | 2 G 1 5 1983-ban helyszíni szemlét tartottunk a területen. Ennek során Pataki György főmérnök elmondta, hogy annak idején az építkezések munkálatait ő vezette. Semmilyen leletmentésre nem emlékezett, de elmesélte, hogy az 1970-es években egy vaskard került elő a területen, ami hosszú ideig irodájában volt, majd eltűnt. Talán ez volt a Bálint Alajos által említett kard, csak Pataki György nem emlékezett jól az időpontokra.51 A tárgyleírások alapján egy 10-11. századi magyar temető pusztult el ezen a lelőhelyen. Az 1944-ben feltárt sírba lovat tettek a halott mellé, illetve a ló megnyúzott bőrét és az abban benne hagyott koponyát és lábcsontokat. A magyarság egyik legfontosabb állata volt a ló. Ezrével legeltették a derék patásokat, melyek egy része hátasló lett, de a többségük húst és tejet adott. A lótejből erjesztve kumiszt is készítettek, mely enyhén savanykáS, alkoholos ital, és a mai napig ismerik a keleti nomád népek. Egy-egy lótól kevés, legfeljebb fél liter tejet tudtak lefejni, hiszen,a csikóknak is kellett hagyni belőle. A lótejet bőrtömlőben, a benne levő gombák segítségével, érlelték, így lett kumisz belőle. A jelenlegi adataink alapján a honfoglalás kori lovak aránylag kis testűek, kb. 140 cm marmagasságúak .voltak. A rendkívül izmos, szívós magyar lovak a hó alól is kikaparták a füvet, és hadjáratok idején óriási távolságokat jártak be hátukon őseink. Ilyenkor élelemként, mál- hásként „tartalék” lovakat is vittek magukkal a hadjáratokra. Ne felejtsük el, hogy egyes kalandozó csoportok a mai Spanyolországig is eljutottak, és ezt csak megfelelő felkészültséggel lehetett véghezvinni. Az állattartással kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a belső-ázsiai legelők és a Kárpát-medence legelői között óriási különbség van. A Kárpát-medence legelőin kb. hússzor annyi fű terem, mint a belső-ázsiai pusztákon.52 Ez alapvetően meghatározza azt, hogy egy adott terület mekkora állatállományt tud ellátni, illetve, hogy mekkora területen kell vándorolnia egy közösségnek. Hazánk területén nem is lenne lehetőség hatalmas vándorlásokra. A honfoglaló magyar törzsek, nemzetségek, családok felosztották a területeket, és mindenki a saját részén gazdálkodhatott, legeltethetett. Valószínűleg itt is volt némi mozgás a legelők miatt, de ez csak egy szűkebb területre korlátozódhatott. Ezzel ellentétben Mongóliában a mai napig bárki bárhol foglalhat területet. Egyetlen feltétel, hogy a terület ne legyen még foglalt. A növényzet gyér volta miatt kellett a szkíta időktől napjainkig minden évben akár több ezer kilométert megtenni a növényzettel vándorló nomádoknak a keleti pusztákon. Télen Jehúzódtak a síkvidékre, ahol kissé melegebb volt, tavasszal pedig elindultak, és felhúzódtak a hegyekbe, ahol nyáron is használható legelőket találtak. A honfoglaló magyarság állatai a ló mellett a szarvasmarha, a juh, a kecske, a sertés, a teve, a tyúk, a lúd és a kutya volt. A pásztorkutyák között voltak nagytestű, elsősorban őrzésre használt ebek, mint például a kuvasz. Szükség is volt rájuk, hiszen farkasok járták a pusztákat élelem után kutatva, és a tolvajokat is rendre kellett tanítani. A kistestű, gyors terelőkutyák pedig nélkülözhetetlenek voltak az állatok terelésekor. Békéscsaba Báthori utca 82. A város Ny-i szélén, az Erzsébethely (lamina) nevű városrészben van a lelőhely, ahol Bánszky András Báthori utca 82. szám alatti telkén, 1963 júliusában, vályoggödör ásásába kezdtek. Július 13-án, kb. 80 cm mélyen csontokra és tárgyakra bukkantak. Kis Szabó Mihály téglagyári munkás felismerte, hogy valamilyen régészeti anyagról lehet szó, összeszedte a tárgyakat. Becsületes ember lévén, értesítette Tábori Györgyöt, a Munkácsy Mihály Múzeum igazgatóját, és átadta neki a leleteket. Tábori György két nappal később felkereste a helyszínt, és megállapította, hogy ásatást nem érdemes végezni a területen, mert teljesen elpusztí51 Uo. 203. 52 Almássy György: Vándorutam Ázsia szivébe. Budapest, 1903. 685-687.
