Novákné Plesovszki Zsuzsanna: Felekezetiség - Iskola - Interkulturalitás. A mezőberényi szlovák evangélikus népoktatás 1723-1890 között - A Békés Megyei Múzeumok Közleményei 37. (Békéscsaba, 2012)
Iskola - Nyelvhasználat a szlovák és a magyar nyelv ügye - Az iskola nyelvhasználata 1777-ig - Az iskolai nyelvhasználat kérdése a két Ratio Educationis korában
Novákné Plesovszki Zsuzsanna: Felekezetiség - Iskola - Interkulturalitás képzettségükből eredően ismerhették a latint és a németet, de környezetükben ezt nem igen használhatták. A szlovák anyanyelvi iskolák történetének vizsgálatakor a nyelvhasználat kérdésében tulajdonképpen a kezdeti megalapítási és az I. Ratio Educationis megjelenése az az idő, amely hivatalosan is lehetővé teszi az anyanyelv használatát. Az I. Ratio végrehajtásának idejéből, az 1780-as évektől figyelhető meg az a változás, mely ettől kezdve a hivatalos nyelvhasználat miatt az anyanyelvi oktatásra is hatással volt. Az I. Ratio rendelkezéseinek foganatosítása II. József uralkodása idején történt, akinek ismert németesítő politikája hátrányosan érintette az anyanyelvi oktatást, és az egész nemzetiségi ügyet. Az 1784-től kezdődő nyelvrendeletei a birodalmi centralizációs törekvéseket szolgálták. Az 1784. április 26-i rendeletével a kormányhivatalok, a vármegyék, a bíróságok és az iskolák hivatalos nyelvéül a németet nyilvánította a latin helyett. Intézkedései az iskolákat is érintették. A rendelet 7. pontja kimondja, hogy 1784 őszén már csak olyan tanulók vehetők fel a kisgimnáziumba, akik a német nyelv elemi ismeretével rendelkeznek. Az 1784. augusztus 2-án kelt helytartótanácsi rendelet ezt módosította, és elrendelte, hogy három év múlva kell ezt követelményként a kisdiákok elé állítani. Ettől függetlenül az uralkodói rendelet az alsófokú oktatást és a tanítók nyelvismeretét is befolyásolta, s az 1784. július 14-i rendelet ki is mondta, hogy népiskolai tanító ezután csak az lehet, aki tud németül, s a népiskolai oktatás nyelve már az első évtől kezdve a német. Később, 1787-ben azzal egészítették ezt ki, hogy valamennyi iskolatípusban németül kell tanítani az összes tantárgyat. Az intézkedést azzal magyarázták, hogy elősegíti az állam népeinek testvériségét, és erősíti az államot. A rendelkezés indoklására szerepelt az, hogy az nem az anyanyelv, hanem a latin nyelv ellen irányul, viszont a magyar nyelvet helyette azért nem tartották szükségesnek, mivel ez a nyelv még kiműveletlen, és nem általános. Az intézkedés országszerte rossz hatást váltott ki. Különösen ellenezték azt a rendi nacionalizmus hívei, akik a polgári magyar nemzeti törekvések hívei voltak. Hirdették a többi néptől való különbözőségüket, érdekeiket, sajátos nemzeti egyéniségüket, s az államot minden lényeges ismeretében magyarrá akarták tenni. Az I. Ratio idejében a magyart még csak egy népnek tekintették sok más nemzetiség között, 1790-re azonban fordulat következett be, jelentősége erősödött, súlyának megfelelően. A heves ellenállás, tiltakozás miatt 1790-ben - II. József halála előtt - visszavonták a diszkrimináló rendelkezést, és a magyar nyelv létjogosultságát elismerte az uralkodó. A német nyelv ezáltal ismét csupán egy tantárgya lett az iskolának, amelynek tanulását nem tették kötelezővé. II. Lipót 1790. április 7-i határozatával a latint rendelte el a közép- és felső iskolák oktatási nyelveként. A gimnázium három alsó osztályában - vagyis a kisgimnáziumban oktatási segédnyelv lett - ugyanúgy, ahogy régebben a tanulók anyanyelve. A rendelkezés szerint az uralkodó azt óhajtotta, hogy a magyar nyelvet, amelynek dominanciája van Magyarországon, különleges figyelemben részesítsék, művelésére és terjesztésére pedig, főként olyan helyeken, ahol most több nyelv van használatban, különös gondot 220
